Tom Hanks karrierje kezdetén gyakran vállalt romantikus-, és karrierszerepeket, s már ezekben a korai filmekben is remekül megmutatkozott a komikus vénája (legyen szó akár a Meg Ryannel közös romcsi filmekről, vagy ott a Segítség, felnőttem!, ami számos "felnövős" filmnek jelölte ki az utat a sikerhez). Persze '86-ban még egy igencsak zöldfülű Hanks-ről beszélhetünk. Még csak ezután jött minden, amivel örökre belevéste magát a filmtörténelembe. De azt hiszem, egy percig sem kell szégyenkeznie karrierje kezdete miatt. Ha csak A pénznyelőből indulunk ki, akkor biztos, hogy nem (s ezt a véleményemet az sem tudja megmásítani, hogy a korabeli kritika nem túlzottan rajongott a filmért). Nekem ugyanis ez az a film, amit századjára látva is röhögő görcsöt tudok kapni. Szóval, ha kicsit szomorkás a hangulatod, ez a tuti befutó, amit elő kell venni. Grátiszként pedig még megdobja a történetet, hogy executive producernek nem mást nyert meg magának a film, mint Steven Spielberget, s egyben egy mai napig sikeres munkakapcsolatot indított el a rendező és Hanks között. Együtt dolgoztak a Ryan közlegény megmentésén, Az elit alakulaton, s a Kémek hídján is később.
Felejthetetlen jelenetek vannak a filmben, amelyeknek mindegyike aköré az ördögi ház köré épül, amelybe a fiatal pár teljesen gyanútlanul költözik be. Ők azt hiszik, egy igazi kis ékszerdobozra bukkantak, és boldogan tengethetik eljövendő napjaikat ebben a klasszikus stílusban épült házban, ám az sorra okozza a meglepetéseket; nemcsak víz nincs az épületben, hanem még a falak sem állnak biztosan a helyükön. S abban a félórában, amikor a ház megmutatja valódi arcát, egyben megkezdődik a filmtörténet legmókásabb házfelújítása is az örök mondattal, amellyel a munkások biztatják Waltert és Annat: "még két hét", melyből (mondani sem kell) négy hónap lesz. Mára egyre kevesebb vígjáték esetében fordul elő az a klasszikus "fogom a hasamat a nevetéstől" érzés. De amikor Walter leégeti az egész konyhát, maga alá gyűr egy egész lépcsősort, vagy éppen festékes bödönnel a fején szánkázik le a tetőről, az valami fergeteges. S ennek megkoronázása a "kínomban röhögős" jelenet a káddal. Zseniális!!!
Persze vannak laposabb részek is, nem túlzottan érdekes például Anna huzavonája az exférjével, de ezek a részek arra tökéletesek, hogy kicsit pihentethesd a rekeszizmaidat, amelyek garantáltan sajogni fognak a sok nevetés miatt. A történet persze kiszámítható és végigsétál a szokásos sablonokon (nagy boldogság – zökkenők – újra egymásra találás és persze a kötelező happy end, méghozzá egy esküvő formájában). De bánjuk is mi, ha láthatjuk a fentebb említett képsorokat.
Talán igaz a mondás, hogy egy építkezés kapcsolatokat tehet tönkre, úgyhogy annak csak ajánlani tudom a filmet, aki éppen álmai házát építi, mert rájöhet, hogy a nehézségek után azért jól fogja érezni magát vadonatúj otthonában, közben pedig szerezhet magának egy-két szórakoztató percet Tom Hanks és Shelley Long csetléseivel-botlásaival. Mert az ugyan igaz, hogy A pénznyelő sosem volt és sosem lesz egy korszakalkotó vígjáték, de van benne legalább három olyan emlékezetes jelenetsor, amelynek hála úgy nevethetünk, hogy megfájdul tőle a rekeszizmunk, és vissza kell tekerni a filmet, mert lemaradunk a többi jelenetről. És ha egy komédia képes ilyeneket felmutatni, akkor azért már bőven megérte, arról nem is beszélve, hogy ez a humorforrás időnként vissza-visszatér a filmművészetben. Hiszen A pénznyelő alapból egy 1948-as film remake-je, és azóta készült egy svéd (Álom-ház) és egy amerikai (Tor-túra 2.) produkció is ebből a koncepcióból. Talán ez is jelzi, hogy a vígjátékos köntösbe bújtatott „elátkozott ház” tematika kellő népszerűségnek örvend, ha nevettetni akarnak a filmesek.
85 A pénznyelő (1986)
A fiatal házaspár, Walter Fielding és Anna Crowley új lakást szeretnének maguknak, ám pénzük az nem sok, úgyhogy nem fűznek nagy reményeket az akcióhoz. De meglepő módon... több»
Szereplők: Tom Hanks, Maureen Stapleton, Shelley Long, Joe Mantegna, Wendell Pierce
