Hétköznapi hősök

2020.12.09 01:11 Artemisia Olvasottság: 123x

5

A II. világháborús filmek mára már szerteágazó műfajt alkotnak, melynek sajátos alkategóriáját képviselik a holokauszt filmek. A zsidóság tragédiája kimeríthetetlen ihletforrásnak tűnik a filmkészítők számára. Ennek számos oka van. Egyrészt fontos ápolni azokat a keserves tanulságokat és intelmeket, amelyeket a holokauszt égetett a kollektív tudatunkba, és fontos megemlékeznünk azokról a hétköznapi, mégis rendkívüli hősökről, akik a saját életüket kockára téve szembeszálltak a náci rezsimmel, és zsidók százainak életét mentették meg.

Az ilyen hősök sokkal nagyobb ütést mértek a náci ideológiára, mint a politikai üldözöttek biztonságos helyre menekítése. Tevékenységükkel ugyanis végérvényesen bebizonyították, hogy az emberség és az emberi élet védelme fontosabb és igazabb eszme, mint az árja elmélet. Ilyen hősök voltak Antonina és Jan Żabiński is, akik a Varsói Állatkertet vezették a német megszállás idején. A házaspár tevékenysége során több mint 300 emberéletet mentett meg, emberi és erkölcsi értékeik vitathatatlanok.

És most térjünk át Niki Caro filmjére, mely az ő történetüket dolgozza fel! A holokauszt filmek reneszánszának másik oka sajnos az, hogy gyakorlatilag bármi, ami kapcsolatban van az emberiség egyik legsötétebb rémtettével, garantáltan hatással van a nézőre; borzongat, tiszteletet ébreszt, elgondolkodtat. A nézők pedig egyre kritikusabban a pusztán a témaválasztásuk miatt sikervárományos filmekkel szemben. A Menedék jó példa rá, hogy nem is alaptalanul.

A film sem érzelmileg, sem cselekményvezetés, sem pedig karakterábrázolás terén nem aknázta ki a történetben rejlő lehetőségeket. Egy idilli, sziruptól csöpögő csendélettel indít, bemutatva a Żabiński házaspár boldog, dolgos hétköznapjait az állatkertben, ahol tevékkel futkosnak, oroszlánkölyköket puszilgatnak, majmocskákkal paroláznak, újszülött elefántbébiket ápolgatnak. Mígnem ennek ellenképeként egy német bombatámadás során az idill darabokra törik . Az állatkertet felszámolják, és a kimért és elegáns Lutz Heck személyében a náci diktatúra besétál Żabińskiék életébe.

Alapvetően pozitívum, hogy a film a háborús ütközetek vagy a koncentrációs táborok nyers és véres képei helyett inkább a titkon zsidószimpatizáns házaspár és a náci fennhatóság macska-egér játékának szellemi és érzelmi oldalára fókuszál, azonban ezt meglehetősen hiteltelenül teszi. Jan Żabiński kezdetben olyannyira óvatos, hogy felesége zsidó származású barátnőjét is kockázatosnak tartja elbújtatni. Néhány jelenettel később pedig már moslék alá rejtve csempész ki embereket a varsói gettóból, és hamis papírokkal ellátva biztonságosabb helyre küldi őket. Viszont nincs megfelelően kifejtve, hogy hogyan szerezte meggyőződését, hogy a saját és családja biztonságát kockáztassa azért, hogy életeket mentsen.

Antonina egy szerény, viráglelkű, naiv hölgy, ami a nyitányban talán megállta a helyét, viszont a karakter a film végéig ilyen marad,mindegy, mit látott és élt át. Ebben a formában pedig nehéz elképzelni, hogy ez a nő 300 embert mentett meg a gázkamrától. Ráadásul a mindig karizmatikus Jessica Chastain alakítása sem emelt a karakter színvonalán. Chastain nem hozta a szokott formáját, vagy nem tette oda magát száz százalékosan, vagy épp ellenkezőleg: túljátszotta a klisés, cukormázas karaktert, akinek a kegyelemdöfést a magyar szinkronhangja adta meg.

Az, ami megmaradt Żabińskiék állatkertjéből, Lutz Heck felügyelete alá kerül, aki Hitler úttörő zoológusa és genetikusa volt. A film során csak annyit tudunk meg róla, hogy szerelmes Antoninába. Élete fő munkája az volt, hogy több szarvasmarhafaj génjeinek felhasználásával kitenyésztette az őstulok egy rekonstrukcióját, melyet ma Heck marha néven ismerünk. Azonban a film nem árul el érdekes háttérinformációkat az őstuloktenyésztő programról, mindössze arra degradálja az egészet, hogy az állatok párosítása után megmossa Antonina kezeit, amivel féltékennyé teszi Jant.

A történet végén pedig visszatér az idill, és a háború után a Żabiński család takarosan rendezgeti a lerombolt állatkertet. Az egyetlen tartós veszteség Jan eleste volt, aki az ellenállás oldalán harcolt. De természetesen az utolsó képsorokon az látható, ahogy Jan épen és mosolyogva besétál az idillbe, nagy összeborulások közepette. Összességében tehát súlytalan film, mely felejthető lenne, ha nem holokauszt témával foglalkozna.