A ’90-es évek közepén járunk. Az akcióthriller még nem szuperhősökről szólt, nem metakommentárról, nem identitáspolitikáról – hanem arról, hogy valakinek van múltja, amire nem emlékszik, és amit aztán visszarántanak a torkán keresztül. Shane Black forgatókönyve egy adrenalinnal fröccsentett amnéziabomba, amit Geena Davis jéghideg precizitással és Samuel L. Jackson sárga bőrkabátos retorikai tűzijátékával visz végig.
És itt jön a lényeg: ez a film nem próbál zsenialitást hazudni magának. Nem próbál posztmodern gesztusokkal kikeveredni a saját középszerűségéből. Ehelyett okos, elegáns és véresen szórakoztató, mert tudja, hogy a jó akciófilm nem attól jó, hogy állandóan ironizál önmagán, hanem hogy komolyan veszi a hülyeségét.
A tempó feszes, a párbeszédek pengeélesek, a karakterek pedig – bármilyen hihetetlen – többdimenziósak. Ebben a filmben még az is lehet karakter, aki egyszerre anyuka és gyilkológép, és nem kell hozzá sem Disney, sem szivárványszínű szponzoráció.
A Long Kiss Goodnight (a magyar címmel nehezen békülök ki) egy olyan korszak utolsó lehelete, amikor az akciófilm még rendelkezett saját erkölcsi gravitációval, saját tempóval, és nem szorult rá arra, hogy minden második jelenetben kikacsintson a nézőre. Ez még celluloid – nem algoritmus. Ha ma készülne, valószínűleg egy Netflix-szériában pörgetnék le 8 részben, és Geena Davis karaktere félidőben elmagyarázná, hogy gyilkolni trauma, de emancipáltan lehet.
Ez a film, bármennyire is akciófilmként került be a köztudatba, valójában egy identitásdrámába mártott kőkemény zúzda. Egy női karakter, akinek a fegyver nem férfiattribútum, hanem eszköz az önazonossághoz. Ma ilyen karaktereket komolykodó forgatókönyvírók ipari műanyagból öntenek ki – akkor még hús és vér volt.
Értékelés: ⭐️ 7,5/10 – Egy film, amely nem akar többnek látszani, de még így is messze túlmutat azon, amit ma akciófilmnek hívunk. Geena Davis karizmatikus, Samuel L. Jackson legendás, Shane Black megírta – a középszerűség korszakában ez már-már radikális.
