A darab tipikusan azon filmek halmazát gyarapítja, melyek egyik legjellegzetesebb mottója az lehetne, hogy miért kellett egy második rész. A jelenség ugyanakkor természetszerűleg nem ismeretlen a filmes világban, hiszen se szeri, se száma azon alkotásoknak, amelyek példaként olyan elemzéseknek a tipikus filmjei, amelyek valahogy így szólnak: a legrosszabb második rész, avagy felesleges folytatások.
Nézzük is meg egy pillanat erejéig, hogy miért is szokás egy mozinak több részt készíteni anélkül, hogy az sorozattá, minisorozattá vagy egyszerűen például trilógiává váljon! Ez utóbbinál azért vannak üdítő kivételek, mint például a nevezetes Star Wars (aminek csak később húzták le a renoméját egy felesleges hozzátoldozgatással), vagy az Alien-filmek (melynek ugyan lett egy negyedik része, de a trilógia önmagában véve remekül sikerült). Nos, elsősorban az üzlet: hiszen egy átlagos filmnek az elsődleges célja a minél nagyobb bevétel generálása – elég, ha csak a számos tizes listára gondolunk. Aztán ott van még az éremnek a másik oldala, a film által keltett presztízs hosszú távú hatásának fenntartása, egy sajátos Walk of Fame szituáció kivívása. A teljesség igénye nélkül megemlítendők még a Terminátor folytatásai, valamint a Jurassic Park, illetve a Rambo újabb szekvenciái, melyek – ha nem is azonos mértékben szálltak alá az eredetihez képest – jellegzetes példái egy bravúros mozi erodálódási folyamatára.
Az Ördögűző folytatásánál nem egy folyamatos alászállásról van szó, hanem akut mélyzuhanásról, melyben valamiféle magyarázatot próbáltak adni az első részben sokkolóan ható jelenségre. Hát ez enyhén szólva nem sikerült – tegyük hozzá, talán nem is igazán lett volna szükség rá –, mindemellett borzasztóan nevetségesre sikeredett. Az eredeti mozifilm gyakorlatilag az újdonság erejével hatott – nem is az előadásmódját, hanem a témáját tekintve. Elbeszélésmódja rendkívül talányos, méltó módon illeszkedik a lélektani drámák sorába. Inkább láttatni óhajt és elgondolkodtatni, mint megoldások után kutatni. A karosszékből nézve az atmoszférája szinte beszív, de ugyanakkor valamilyen szinten el is szórakoztat. Egy bizonyos tekintetben terelni igyekszik a figyelmet valamiféle megfejtés irányába, de valójában a tudattalan érzékekre hat, mintsem a racionális összefüggésekre.
A második rész csúfos veresége – mert nyugodtan nevezhető így – azért is fájó, mert az alkotógárda önmagában véve egészen parádés. Lamont atya szerepében rögtön ott láthatjuk Richard Burtont – a hétszeres Oscar-díjra jelölt szupersztár színészóriást –, akinek az oldalán a szintén frissen díjazott Louise Fletcher lép színre. Ő még a korábban egészen kiváló Száll a kakukk fészkére c. drámában nyújtott alakításáért vehette át az aranyszobrot. Linda Blair helyében sokan nem fogadták el volna a felkérést, hiszen jogosan maradtak benne tüskék az elmaradt elismerések miatt, hiszen a teljes lelkiségét áldozta oda egy öröklétű alkotás oltárán. Ez persze csak afféle utózönge, de valahogyan Tatum O’Neill elhappolta előle az akadémiai elismerést.
Mindenesetre ezek jól érzékeltetik, hogy hiába a fenomenális szereplőgárda, valahogyan nem áll össze a történet. Az alapkoncepció már a történet kezdetén felsejlik, nevezetesen, hogy az első részben megismert Merrin atya talán nem is az volt, akinek a film bemutatta. A nyomozásra utasítást adó püspök egyáltalán nem biztos az ördögűző személyének feddhetetlenségében, mely lerombolja az első rész romantikus mítoszait, és teljesen feje tetejére állítja a már kialakult rendet a néző fejében. Lamont atyának a tudomány mindenhatósága mellett kardoskodó doktornővel való folyamatos viaskodása a közben fiatal nővé vált Reagan lelkéért alapjában véve egy elfogadható kompromisszum. Ám a lelki dimenziók terén lezajló események egész furcsa módon való materializálása és megjelenítése csak zavarba ejtő gondolatokat ébreszt az emberben. Tulajdonképpen nem tisztázódik semmi, az egész meglehetősen zavaros és nem egyöntetű. Az alkotók nagyvonalú módon, de feleslegesen invitálták meg a sáskák viselkedéstanát kutató tudós szerepére a bársonyos hangú James Earl Jonest.
Az elképzelés első blikkre látványos, végül egy nagy burleszkbe torkollik, s a körülötte zajló hacacáré már inkább kellemetlen látvány, mint röhejes. A folytatást az előző rész rajongói igen csak lehúzták, a teljes megsemmisüléstől csak híres-neves színészeink és a nagy originál évekig, s most már nyilvánvalóan évtizedeken át kitartó étosza mentette meg.
23 Ördögűző 2. (1977)
Az Ördögűző 2. című horrorfilmben az első részben szerencsétlenül járó gyermeket láthatjuk, aki bár eltelt négy év, még mindig rémálmokkal küzd és pszichoterápiás... több»
Szereplők: Max von Sydow, Louise Fletcher, James Earl Jones, Linda Blair, Ned Beatty
