Bár a Discovery Channelen és a National Geographic-on ezerszer levetített A csernobili csata (2006) első ránézésre egy feszült, megrázó és profi dokumentumfilmnek tűnik, ha egy picit is a felszín alá kaparunk, azonnal kibújik a szög a zsákból. Ez a film sajnos nem egy objektív történelmi tényfeltárás, hanem a régi, jól ismert szovjet állami propaganda modern, tisztára mosott változata, amivel a mai orosz vezetés is teljes mértékben egyetért.
A legnagyobb probléma a film narratívájával van. A készítők úgy tálalják az emberiség legnagyobb nukleáris katasztrófáját, mintha az egy elkerülhetetlen „természeti csapás” (például egy földrengés vagy cunami) lett volna. Teljesen elhallgatják a rendszerszintű felelősséget, a silány és spórolós szovjet technológiai tervezést (az RBMK reaktorok strukturális hibáit), valamint a bürokrácia elhallgatási kultúráját. Ehelyett átváltanak a klasszikus „Nagy Honvédő Háború” sémára: van egy láthatatlan ellenség, a pártvezetés a bölcs tábornoki kar, a likvidátorok pedig a hős katonák, akik áldozatos munkával végül sikeresen „megoldották” a helyzetet. Ez a „megoldottuk” illúzió rendszerszinten hamis.
Külön felháborító, ahogy a film asszisztál Mihail Gorbacsov szerecsenmosdatásához. A Szovjetunió utolsó vezetője hosszan magyarázza a kamerák előtt, hogy őt is félretájékoztatták, és azért engedték ki a kijevi gyerekeket a radioaktív porba ünnepelni május elsején, mert „el akarták kerülni a pánikot”. A titkosított, azóta megnyitott KGB-aktákból pontosan tudjuk, hogy Moszkvában már az első órákban tisztában voltak a katasztrófa valós méreteivel, a film mégis kritika nélkül benyeli a politikai önmosdatást. Ehhez jönnek még a tudományos ferdítések: a filmben emlegetett 3-5 megatonnás, Minszket és fél Európát letörlő második termonukleáris robbanás mítosza a fizikusok szerint tudományosan totális képtelenség, pusztán a hollywoodi stílusú feszültségkeltést szolgálja.
Ez a dokumentumnak nevezett film valahol mélyen méltatlan azokhoz az emberekhez, akik az életüket vagy az egészségüket adták ott a mentesítési munkálatok során, miközben a vezetés hazudott nekik. A film egyetlen és kizárólagos értéke a felbecsülhetetlen, zseniális és ritka archív felvételekben rejlik – csak és kizárólag emiatt adok rá két csillagot az egy helyett. Történelmi, politikai és rendszerszintű kritikát azonban senki ne várjon tőle: ez egy olyan imázsfilm, ami nem a valóságot kutatja, hanem a katasztrófát egy dicsőséges szovjet sikersztorivá próbálja átkeretezni. Ha valaki valódi, kőkemény és hiteles képet akar kapni a szovjet hazugsággyár működéséről, az inkább az HBO 2019-es minisorozatát nézze meg.
