istvan73

Nyugati köntösbe bújtatott szovjet állami propaganda
Bár a Discovery Channelen és a National Geographic-on ezerszer levetített A csernobili csata (2006) első ránézésre egy feszült, megrázó és profi dokumentumfilmnek tűnik, ha egy picit is a felszín alá kaparunk, azonnal kibújik a szög a zsákból. Ez a film sajnos nem egy objektív történelmi tényfeltárás, hanem a régi, jól ismert szovjet állami propaganda modern, tisztára mosott változata, amivel a mai orosz vezetés is teljes mértékben egyetért. A legnagyobb probléma a film narratívájával van. A készítők úgy tálalják az emberiség legnagyobb nukleáris katasztrófáját, mintha az egy elkerülhetetlen „természeti csapás” (például egy földrengés vagy cunami) lett volna. Teljesen elhallgatják a rendsze... több»

Ideglelés Csernobilban – egy elpazarolt lehetőség
Az Ideglelés Csernobilban az a film, amelynek az alapötlete sokkal erősebb, mint a megvalósítása. Pripjaty önmagában is olyan atmoszférát hordoz, amelyhez nem kell mutáns, nem kell túlvilági lény, és nem kell olcsó ijesztgetés. A helyszín tragédiája, üressége és posztszovjet romlása önmagában is félelmetes. A film azonban ezt a lehetőséget szinte teljes egészében elpazarolja. Már a cím is félrevezető: a történet nem Csernobilban, hanem Pripjatyban játszódik. Ez egy nagyon elterjedt sztereotípia következménye, amely abból fakad, hogy az erőmű neve „csernobili" atomerőmű volt — miközben fizikailag Pripjaty városához volt közelebb, és a dolgozók, családok, a teljes mindennapi élet ott zajlott. ... több»

Alulértékelt mestermű a vadon mélyéről: Black Robe
A Black Robe (Fekete köpeny) számomra mindig is külön kategóriát képviselt a történelmi filmek között. Ez az a fajta alkotás, amely nem próbál tetszeni, nem akarja leegyszerűsíteni a múltat, és nem csomagolja be a valóságot hollywoodi díszletbe. Bruce Beresford filmje nyers és könyörtelenül őszinte – és éppen ettől válik hitelessé. A 17. századi észak‑amerikai vadon itt nem romantikus háttér, hanem egy közömbös, fenyegető erő, amely minden szereplőt próbára tesz. A táj egyszerre gyönyörű és félelmetes: a természet szépsége mögött folyamatosan ott lüktet a veszély. Szakmai szempontból a film egyik legnagyobb erénye, hogy Brian Moore – a regény szerzője – maga írta a forgatókönyvet. Ez ritka é... több»

Csernobil – ember, rendszer és a hibák ára
Amikor megtekintettem az HBO Csernobil című minisorozatát, nem egyszerűen egy történelmi drámát láttam magam előtt, hanem valami sokkal súlyosabbat: egy olyan történetet, amely nemcsak egy atomerőmű felrobbanásáról szól, hanem arról is, hogyan vezethet emberi hiba, rendszerszintű torzulás és a hazugság kultúrája egy civilizációs tragédiához. A sorozat számomra nem pusztán az 1986-os katasztrófa rekonstruálása volt, hanem annak fájdalmas bemutatása is, hogy milyen ára van annak, amikor egy rendszer a saját tekintélyét fontosabbnak tartja az igazságnál. A Csernobil egyik legnagyobb ereje az autentikusságában rejlik. Már a képi világ, a helyszínek, a díszletek, a korhű atmoszféra is olyan nyoma... több»

Idő ellen nincs féreglyuk :)
Ritka manapság az olyan sci-fi, amely legalább megpróbál tudományos maradni, és nem csúszik át abba a neonfényes űroperába, ahol a hősök egyetlen gombot megnyomnak, és máris fénycsíkok között driftelnek a galaxisban, mintha a Forma–1 űrverzióját néznénk. És félreértés ne essék: a neonfényes űroperáknak is van létjogosultsága. Néha az ember pont arra vágyik, hogy a fizika menjen szabadságra, és a látvány vigye a hátán a történetet. De az Interstellar nem ilyen. Ez a film azt mondja: „Oké, most nézzük meg, milyen az űr valójában.” Nincs hang, nincs turbózúgás, nincs LED-fényes csillagközi díszkivilágítás. A vákuumban itt tényleg csend van, nem pedig Dolby Atmos. És a filmben egy hajó indul... több»