istvan73

Csernobil – ember, rendszer és a hibák ára
Amikor megtekintettem az HBO Csernobil című minisorozatát, nem egyszerűen egy történelmi drámát láttam magam előtt, hanem valami sokkal súlyosabbat: egy olyan történetet, amely nemcsak egy atomerőmű felrobbanásáról szól, hanem arról is, hogyan vezethet emberi hiba, rendszerszintű torzulás és a hazugság kultúrája egy civilizációs tragédiához. A sorozat számomra nem pusztán az 1986-os katasztrófa rekonstruálása volt, hanem annak fájdalmas bemutatása is, hogy milyen ára van annak, amikor egy rendszer a saját tekintélyét fontosabbnak tartja az igazságnál. A Csernobil egyik legnagyobb ereje az autentikusságában rejlik. Már a képi világ, a helyszínek, a díszletek, a korhű atmoszféra is olyan nyoma... több»

Idő ellen nincs féreglyuk :)
Ritka manapság az olyan sci-fi, amely legalább megpróbál tudományos maradni, és nem csúszik át abba a neonfényes űroperába, ahol a hősök egyetlen gombot megnyomnak, és máris fénycsíkok között driftelnek a galaxisban, mintha a Forma–1 űrverzióját néznénk. És félreértés ne essék: a neonfényes űroperáknak is van létjogosultsága. Néha az ember pont arra vágyik, hogy a fizika menjen szabadságra, és a látvány vigye a hátán a történetet. De az Interstellar nem ilyen. Ez a film azt mondja: „Oké, most nézzük meg, milyen az űr valójában.” Nincs hang, nincs turbózúgás, nincs LED-fényes csillagközi díszkivilágítás. A vákuumban itt tényleg csend van, nem pedig Dolby Atmos. És a filmben egy hajó indul... több»

A ’90-es évek legszebb paranoia‑labirintusa
A Nowhere Man magyar címe: Neve Senki (a sorozat, amelyet nem szabad összekeverni a Terence Hill-filmmel) tipikusan az a sorozat, amelyet csak a ’90-es évek tudtak létrehozni: kicsit melankolikus, kicsit paranoid, kicsit füstös hangulatú, és nagyon erősen épít arra a korszakra, amikor a televízió még mert lassan, türelmesen mesélni. A képi világ, a ritmus, a zene mind azt a korszakot idézik, amikor a történetmesélés még nem rohant, hanem hagyta, hogy a néző belesüppedjen a bizonytalanságba. És ebben a közegben Lawrence Hertzog koncepciója egészen zseniális: egy ember, aki lassan kicsúszik a saját életéből, miközben mindenki más tovább él — egy filozófiai thriller, amely nem a látvánnyal, han... több»

Sherlock – A modern londoni kavalkád, amely mégis teljesen Holmes‑ízű
A Sherlock azon ritka modern adaptációk egyike, amely meglátásom szerint nem próbálja görcsösen bizonygatni, hogy „igen, én vagyok az igazi Sherlock Holmes”, mégis néhány jelenet után teljesen természetesnek hat. A XXI. századi London, a mobilok, a gyors vágások mind ott vannak, de valahogy mégsem érződik idegennek. A sorozat egyszerűen úgy viselkedik, mintha Sherlock mindig is itt élt volna—csak eddig nem volt okostelefonja. És bevallható: irigylésre méltó helyzetben van az, aki most kezdi el először. Az első találkozás élménye egyszeri és megismételhetetlen. Sok adaptáció esik abba a hibába, hogy a modern környezet kedvéért feláldozza a karakter lényegét. A Sherlock viszont nem próbálja t... több»

Drakula, ahogy Besson látja – és ahogy Stoker nem
A Dracula: A Love Tale a modern Drakula‑adaptációk azon vonalát követi, amely a mítosz mögött az embert keresi. A film tónusa romantikus, melankolikus és tragikus, és ezzel egyértelműen a Coppola‑féle 1992-es Dracula örökségét viszi tovább. A vizuális világ és a narratív hangsúlyok mind azt sugallják: ez a Drakula nem a viktoriánus rém, hanem egy bukott hős, akit a szerelem és a veszteség formál. A filmben feltűnik Jonathan Harker, és van kastélyba érkezős jelenet is — ám ez inkább gótikus díszlet, mint pszichológiai tér. Rövid, átvezető epizód, amely nem építi fel azt a fokozatos, paranoiával teli felismerést, amely Stoker regényének egyik legzseniálisabb fejezetsora. Nekem személy szerint... több»