A kör bezárul

2019.04.29 21:26 Pisti801227 Olvasottság: 152x

1

:::A HOZZÁSZÓLÁS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::

Mikor kijött a mozikba a Vasember első része, sokan lesték kíváncsian, mire lesz képes a többek közt a Paramount gyámkodásával összehozott mozi. Persze képregény filmek jöttek ki korábban is, de leginkább a Batman, Superman vonal mozgatta meg leginkább az embereket, Pókember is ingázhatott ide-oda, Hellboyról is suttogtak a népek, de ezeket a karaktereket leszámítva nem nagyon akadt semmi, ami arra utalt volna, hogy valami megalomán dolog van készülőben. Robert Downey Jr. is egy tehetséges, de ex kábszeres, börtönt is meglátogatott, ám újra felfelé törekvő színészként volt elkönyvelve. Erre kijött az első komolyan vehető trailer, ami a Black Sabbath Ironmanjével zárult.

A látvány, a hangzás porcióra kimért, ütős, látványos filmorgia lett, úgy a képregény-, mint az egyszeri rock- és filmrajongóknak. Persze csörgött a pénztárgép ezerrel, a sima halandóknak meg eszébe se jutott, mi készülődik. Mert ettől kezdve beindult a daráló, amiben az volt a szimpatikus, hogy a Marvel–Disney azóta olyan karaktereket futtatott fel, amibe másoknak korábban beletört egy kissé a foga. Ma Hulk, Pókember nem az Ang Lee/Sam Raimi-féle kétes értékű figuraként van az agyunkban. Á, á, a fiúk a nulláról építettek mindent újra, ha kellett, olyan tehetséges színészeket is lapátra téve a gördülékenység kedvéért, mint Edward Norton, Terence Howard. Harmadligás csapatokat is felfuttattak, mint a Galaxis őrzőit, mialatt a Sony, meg a 20th Century Fox kétes értékű rebootokkal is próbálkozott, hol szólóban hintázó, hol csapatot alkotó hősökre építve. A Disney-kisegér egy mindenevő óriáspatkány lett, de ezt lehet szeretni, ami ebben a filmben testesül meg igazán. Több mint tíz éven át forogtak a filmek, melyek hátterében egyre hangosabban dübörgő veszélyként emelkedett ki egy gonosz árnyék, aminek a történetvonala ebben a filmben teljesedik be. Az előző film fonalát felvéve folytatódik a film, hogy egyéni sorsok, drámák mozgassák az eseményeket a végkifejlet felé, és bár a történet nem kiált Shakespeare-ért, de aki nem veszi észre a jellemfejlődést, az Shakespeare-nél is hiába keresné. Bőven akad humoros pillanat is, de azért a Végjáték nem vígjáték, itt megtört figurákról van szó. Aki semmit nem veszített az előző részben, annak – pár kivétellel – szinte nem volt veszítenivalója már eleve, cserébe a hibáival kell együtt élnie. Illetve kellene, ha nem ragadnák meg hőseink az utolsó esélyt, hogy helyrehozzanak mindent egy végső, mindent eldöntő, voltaképpen a film egyetlen nagy csatájában. Az viszont gigászi, aki teheti, moziban és 3D-ben lesse meg, ahogy jó és rossz farkasszemet néz, visszahozva a korábbi részben meghalt hősök többségét! A kicsit mélabús kezdet után jó történetvezetésű nosztalgiavonat visz minket erre a pontra, amihez ismerni kell az eddigi filmeket, de mindenképp a 2012-es Bosszúállókat, a 2014 Thor - Sötét világot, illetve a Galaxis őrzőit, legalább felületesen.

Aki megnézi ezt a részt, nem kap tökéletes filmet, de minőségibb szórakozás ez, mint sok megbotránkoztató és/vagy sznob művészfilm, ami többnek akar látszani, mint ami, és pont az érthetetlensége miatt magyaráznak beléjük mindenféle jelentést olyanok, akik nem értik, de értőnek akarnak tűnni. Itt a dollármilliárdos üzlet és tudatosság mögött ott van a szerethető gyerekesség. Olyan ez, mint Tony Stark, aki elindította az egészet: nincs ellenére a pénz, kicsit el van telve magától, de szerethető. A kör és a Marvel nagy meséje itt lezárult. Persze, lesz még itt pénztárgép teszt, de a léc olyan magasan van, hogy ezt már csak leverni lehet.