Olykor a szebbik nem képviselői akkor a legvonzóbbak, ha szinte már férfiasak – avagy tisztelgés az

2019.04.11 05:07 Attila G. Olvasottság: 455x

2

A soproni Elit Mozi kistermében láttam ezt a filmet. A moziban már többedjére jártam, a kisteremben először. Már az megadta az egyébként pozitív alaphangulatot a filmhez, hogy családtagommal együtt összesen ketten voltunk az egész teremben, és senki semmilyen módon nem terelhette el a figyelmet róla, ahogy az olykor előfordul. Nehéz most hirtelen szavakat találni, pedig sok gondolat, érzés van bennem a film kapcsán.

Igazából már a film legelején megalapozódott bennem a pozitív hangulat, amelyhez egyébként hozzájárult a film fantasztikus, hangulatos, és zseniálisan megválasztott zenéje is. Ez a pozitív hangulat a film folyamán többek közt néhány érdekesebb pillanatnak köszönhetően csak fokozódott, szóval kifejezetten jól szórakoztam; arról nem is beszélve, hogy hatalmas lelki extázissal felvértezve jöttem ki róla a moziból. Ilyen érdekes pillanat volt például, amikor azzal szembesültem, hogy az egyik röpke jelenetet egy olyan budapesti közterületen forgatták, amelytől alig pár száz méternyire lakom. Egyszer távolodom el az adott helyszíntől több száz kilométernyire, s akkor is meglátom a szemem előtt. Egyszerűen nem hittem el. S még egy számomra viccesebb helyszín volt a filmben a sokak számára valószínűleg ismerősnek bizonyuló számos helyszín közül: egy, a Déli pályaudvarhoz közeli vasúti sínek fölött áthaladó felüljáró, amin át szokott haladni egy BKV-buszjárat. Ha jól értelmeztem, a filmben ez a helyszín jelenítette meg az NDK és NSZK közti határátkelőhelyet. Valahányszor arra járok – szinte már magához vonz az a helyszín, bár egy kissé kietlen –, mindig eszembe jut a film, amelyre örömmel emlékezem vissza.

Néhányan kifogásolták, hogy a film nem rendelkezik épkézláb történettel, vagy, ha mégis van neki, nagyon soványka. Szerintem igenis van rendes története... Amit most nem biztos, hogy fel tudnék vázolni – bár talán sikerülne –, de hozzászólásomnak nem feltétlen a történet-leírás a lényege, hanem a filmről alkotott véleménynyilvánítás. De még, ha igaznak is tekintenénk azt a feltételezést, hogy a filmnek nincs épkézláb története, engem akkor is magával sodort például a lendületessége. Van olyan, amikor szerintem nem feltétlen baj, ha nem kell gondolkozni egy film megnézése közben, hanem egyszerűen visznek magukkal az események, a filmbeli történések, és szinte már azon kapod magad, hogy te is szívesen ott lennél. Ilyenkor húúú, de irigylem Danny Madigant (lásd Az utolsó akcióhős). Ezzel is a filmmel is így voltam. Szívesen ott küzdöttem volna Charlize Theron oldalán... Vagy inkább ellene... Hogy aztán földre vigyen. Szerintem az utóbbi verzió lenne sokkal izgalmasabb. Hatalmas élmény lenne akár statisztaként egy jellegzetesebb helyszínen egy hasonló filmben szerepelni.

S itt most meg kell ragadjam az alkalmat, hogy elismerésemet fejezzem ki mind Charlize Theron, mind az általa megformált karakter előtt. Akkor is küzd, nyomul, halad, tör előre, amikor többször is szinte már agyonverték, talán meg is lőtték, folyóba ütköztették szegényt, és talán már csak a szíve, a lelke viszi előre, de ő csak azért sem adja fel, és eléri célját. Ez szinte már emberfeletti teljesítmény, nem misztikus értelemben. Ilyenkor – illetve ilyenkor is – döbben rá az ember arra, hogy a szebbik nem talán nem is annyira törékeny, mint amilyennek hisszük. Sőt, biztosan nem. Igen, néhány dolgot sokkal jobban bírnak, könnyebben elviselnek, legalábbis közülük rengetegen. Bár – s ezt most nem valamiféle demagóg dumának szánom –, valamennyire törékenynek "kell" lenniük, hogy férfiak lehessünk mellettük. Hogy megóvhassuk őket. Vagy adott esetben azt higgyük, hogy mi óvjuk meg őket, pedig nem biztos, hogy a valóságban is így van. A nőknek nőknek "kell" lenniük, legalábbis valami ilyesmi volt egy haverom hozzáállása, amikor emlegettem neki ezt a filmet. Valamennyire igaza van. Ő ekkor azzal reagált, hogy őt nem érdekli az Atomszőke, mert a Barb Wire – A bosszú angyala óta nála kiverik a biztosítékot az ilyen filmek. Hát, nem tudom. Számomra a Barb Wire és az Atomszőke kis túlzással ég és föld, természetesen az Atomszőke javára. A Barb Wire-t is valószínűleg láttam, de túl sok emlékem nem maradt róla, míg az Atomszőke számomra mindig felejthetetlen lesz.

Szeretnék feltenni egy kérdést; s most nem az adott színész ellen beszélek. Mi abban a pláne, ha például Arnold Schwarzenegger a vállára kap egy hatalmas és nehéz farönköt, és elsétál vele? Jó, én valószínűleg nem lennék képes erre, hacsak nem gyúrom legalább félig Schwarzeneggerré magam. Bár életveszélyes helyzetben, amikor meg kell valakit menteni, szerintem egyébként is – s a valós életben megtörtént események alapján is – képes lennék erre, mert ilyenkor az ember ideális esetben, ha csak pár pillanatra is, de szuperhőssé válik, és az ereje megsokszorozódik. Talán nem véletlen találták ki Superman figuráját. Néhány helyzetben ő is rendesen erőlködik, mielőtt sikerrel jár. Nade, amikor azt látjuk, hogy egy hölgy tör át szinte már emberfeletti módon, minden, akár már a saját életét veszélyeztető akadályon. Azért elgondolkozik az ember. S lehet, hogy a filmben például trükkfelvételeket, vagy esetleg kaszkadőrmutatványokat látunk. Ennek nem néztem utána, bár Charlize Theronból kinézem, hogy rágyúrt erre az egészre, és mindent ő csinált végig.

Valami hasonló dologra a valóságban is láttam példát, sőt, az elmúlt hetekben kétszer is. S megint "muszáj" 2 kézilabdás példát hoznom erre. Az egyik mérkőzésen azt látom, hogy az egyik – egyébként a meccsbe a szívét-lelkét beleadó, erőn felül mezőnyjátékos – hölgynek még az első félidő végefelé, védekezés, "takarítás" közben eltörik az egyik ujja, ami szinte már nekem is fáj. Ilyenkor azt várná az ember, hogy a meccs hátralévő részében pihenni fog. Erre végigküzdi a 2. félidőt is, ezzel a sportorvosát is ledöbbentve, s nem kevés aggodalmat ébresztve bennem is. Egy héttel később, egy másik mérkőzésen azzal szembesülök, hogy a kapus rengeteg vetődéssel valósággal befalazza a kaput, s e csapatot eme messzi-messzi városba elkísérő csekély számú szurkoló – köztük én is – szinte folyamatosan az ő nevét skandálja, amíg ő a kapuban van, mert szinte megállás nélkül mutatja be a látványosabbnál látványosabb védéseket; s az ilyen védések között alig másodpercek telnek el. S ha esetleg néhány másodpercre valamiért véletlenül elfordítod a fejed, ekkor is tuti lemaradsz néhány védéséről. S ekkor megtudtam a mellettem ülő szakavatott úriembertől – bár egyébként is sejteni véltem –, hogy a hölgy még épp egy közepesebb sérülésből lábadozik.

Kész. Felnézek rájuk (bár most szívesebben használnék valami egyéb, nem ilyen "rideg" kifejezést; furcsa, de nem feltétlen ez a legkifejezőbb; ezt most inkább hagyjuk). Mi ez, ha nem szinte már emberfeletti teljesítmény? Szerintem ezt illetően nem lehet vita. Jó, mondjuk az embernek ilyesmiről akkor lehet igazán fogalma, ha átéli, ha látja ezt a lélekemelő "felszereplést". Ez a szó most kicsit saját szóalkotás. Mert a szereplés szót túl snassznak érzem, jobbat nem találtam. Viszont létezik olyan szó, hogy leszerepel. Akkor miért ne létezhetne az ellenkezője is? Persze lehetne akár magasztosabb szavakat is használni. -

Ez a 2 esemény, még inkább ez a 2 szenzációs teljesítmény némiképp elgondolkodtatott; különösen az utóbb szemléltetett hősiesség ébresztett rá valamire. Heteken, sőt, talán egy-két hónapon keresztül az önsajnálatba burkolóztam, ezzel néhány számomra fontosabb embert kisebb-nagyobb mértékben az "őrületbe kergettem", "rácsodálkozásra késztettem". Ez azért történhetett meg, mert például nem voltam katona, és nincs igazi sportolói múltam sem. Mindkét dolgot kifejezetten bánom. Mert megerősíthettek volna, s nem csak testileg. Hanem... A saját "bőrömön" érzem, hogy a lelkem sokszor törékenyebb, mint kellene, néhány kudarcot nem tud könnyedén átvészelni. S ha a 2 "lélekerősítő" foglalatosság közül legalább az egyik megvalósult volna az életemben, talán más, pozitívabb szemléletmóddal tekintene rám bárki, akiért esetleg épp sóvárgok. Az említett "felszereplések" szemlélése után rá kellett döbbennem – amire egyedül nem sikerült –, hogy nem szabad önsajnálatba burkolózni. Talpra kell állni, amilyen hamar csak lehet. S az ilyen "felszerepléseket" látva erőt kell meríteni ahhoz, hogy amennyire csak lehet, "törjek" előre, amint csak lehet. Ideális esetben optimistán, s nem mindent túlgondolva, hanem tetteket halmozva tekintsek a jövőre.

Talán az említett sorokat olvasva valamennyire érthetővé válik, miért okozott számomra hatalmas extázist mind a film, mind Charlize Theron alakítása. Az a különös, hogy ezt a filmet és a színésznő még egy filmjét látva egyszerűen nem tudok mit kezdeni Charlize Theron olyan filmjeivel, amelyekben nőies, "puha" karaktert alakít. S nyilván nem azt mondom, hogy ezek a filmek és alakítások rosszak. Mert például a Hulla, hó, telizsák című filmet – amelyben annak idején Charlize Theronra felfigyeltem – kifejezetten szerettem, és szeretem mind a mai napig. Csak egyszerűen az ilyen filmekben hiányolom belőle azt – az elvileg férfias, s mégis egy hölgyből kitörő – erőt, azt az energikusságot, amelyet az Atomszőkében megtapasztalhattam tőle. És A rém című filmben. Na igen, emlegettem, hogy léteznek olyan – amúgy csekély számú – Oscar-sikerek, amelyek kifejezetten közel állnak a szívemhez. S Charlize Theron Oscar-díja a legjobb női alakításért, Aileen Wuornoss megformálásáért nyilván ezen Oscar-sikerek közé tartozik. (Az a különös, hogy pillanatok alatt eszembe jutott az említett "karakter" neve – aki egykor valós élő személy volt –, pedig elég különös nevet viselt, hogy finoman fogalmazzak. Ki tudná most könnyedén kiejteni?)

Eszembe jutott valami "különlegesség", ami Charlize Theron mindkét filmjénél érvényesült, mindkettőben jelen volt. Erős túlzással szinte már férfias volt. Viszont mindkét filmben volt mellette egy-egy gyengéd és elragadó nő, akik mellett – s részben akik gyengédségének köszönhetően – Charlize Theron is igazi nőként érvényesülhetett. A rém című filmben ilyen volt a számomra egyébként is kedves Christina Ricci, aki saját magához képest talán szokatlanul is gyengéd volt, hisz a pályáját mintha legalább 50 %-ban végigkísérné egyfajta "Wednesday-ség". Igaz, mára már talán teljesen megszelídült; bár azért remélem, megmarad benne minimum egy csipetnyi "Wednesday-ség", hisz javarészt – de nem csak – emiatt vált számomra imádnivalóvá.

S ilyen színésznő az Atomszőkében számomra kedvessé váló Sofia Boutella, akire ebben a filmjében figyeltem fel igazán. (Most döbbentem rá, hogy korábban más filmjét is láttam; a Star Trek: Mindenen túl címűt a hévízi Fontanában. Különös, hogy erre nem gondoltam eddig, bár elvileg egyszerű az oka. Ebben a filmben egy szintén elragadó karaktert, egy elbűvölő földönkívüli lányt alakított. Talán azért nem emlékeztem rá eme film kapcsán, mert a filmben az elmaszkírozás miatt nem láthattam az igazi arcát. Pedig az Atomszőkében ugyanilyen elbűvölő volt a lélekjelenléte.)

Egyébként az a különös, hogy eme hozzászólás írása közben épp a Kill Bill 2 című filmet vetíti a tévé. (Az első résznek most csak egy darabját csíptem el. Mostanában nem volt hangulatom ezekhez a filmekhez, de most egyszerűen képtelen voltam átkapcsolni. Például a "hozzászólás hangulatához", e sorok megformálásához pont ideális a Kill Bill-filmek zenéje.) Elgondolkodtam azon, hogy a filmtörténelemben már szép számmal akadtak olyan lélekemelő és elragadóan erős filmes női karakterek, mint az Atomszőkében Lorraine Broughtoné. Hisz a Kill Bill-beli Menyasszony, azaz Fekete Mamba is ilyen. Nekem személyes kedvencem az ilyen – nem csak – filmes karakterek közül mindenképp Lisbeth Salander, akit a filmtörténelemben már hárman is megformálhattak, ráadásul egyénenként Lisbeth különféle oldalait megmutatva.

Noomi Rapace hozta az energikusabb Lisbeth Salandert, Claire Foy a gyengédebb és mégis erős, Rooney Mara a vagányabb Lisbeth Salandert. Direkt írtam őket ebben a sorrendben. Noomi már minimum 1 évtizede tartozik mindenképp a top 3 kedvenc színésznőm közé; sőt, sokáig number one volt, csak valaki (Kate McKinnon) odaért mellé, minimum "holtversenybe". Claire Foy-t tavaly ismertem és szerettem meg igazán, ráadásul 2 filmjének köszönhetően (hát persze, hogy az egyik az Ami nem öl meg; a másik Az első ember, amely kellemes meglepetésnek bizonyult, javarészt neki köszönhetően). Rooney Marát illetően még kell egy kis idő és néhány újabb filmje, hogy esetleg egyszer megszeressem, bár például a Rémálom az Elm utcában remake-ben szinte már közel járt ehhez, szinte már bűbájos volt. Bár eme film tekintetében az én szememben Heather Langenkampnek csak az "árnyékában létezhet"; ami igaz a Tetovált lány viszonylatában Noomi Rapace-re is. Egyébként érdekes, hogy Noomi Rapace neve most előkerült.

2017-ben úgy alakult, hogy mindössze 5 aktuális filmet láttam moziban, bár ez a szám bizonyos szempontból most mindegy. Ebből az 5 filmből 4 zseniális volt, 2 egyenesen kellemes meglepetésnek bizonyult, melyekre szinte véletlenül, minden előzetes tervezgetés nélkül ültem be a moziba (Wind River - Gyilkos nyomon, Doktor Knock). Csak a Dunkirk okozott kissé csalódást, de azóta eme film iránt is némiképp megenyhültem. Mégis sokáig úgy tűnt, hogy az Atomszőke lesz az abszolút favorit filmem ez évben, s ez valószínűleg akkor is így lett volna, ha kistrillió aktuális filmet néztem volna meg. Viszont a Hét nővér némiképp dilemma elé állított. A film premierje napján láthattam, amely ráadásul épp a születésnapomra esett. (Kis híján a Viszkisre ültem be, én balga; de szerencsére pont időben észhez tértem.) S ezen a jeles napon, eme filmnek köszönhetően a bizonyos okból már emlegetett Noomi Rapace-ból rögvest "hetet is kaphattam", ami számomra egy szenzációs születésnapi meglepetés volt. Most jut eszembe, hogy a talán már említett Ami nem öl meg című filmet is szintén abszolút kellemes születésnapi meglepetésként láttam, csak egy évvel később. S úgy fogalmaznék, hogy 2017-ben az Atomszőke és a Hét nővér számomra holtversenyben a legnagyobb favorit.

Mégis azt kell, hogy mondjam, részben a korábban megfogalmazott gondolatok miatt – és nyilván nem a Hét nővér ellenében megnyilvánulva –, hogy az Atomszőke odakerült top 10 favorit filmem közé, bár akár ennél kisebb számot is írhattam volna, s szerintem mindörökké ott is marad. Ilyenkor szoktak jönni bizonyos megmondó emberkék – legalábbis egy másik "fórumon" biztos –, akik most azt mondanák, hogy ha erről a filmről ilyen pozitívan merészelek megnyilvánulni, akkor valószínűleg nem láttam még igazán kiemelkedő filmes alkotást; s elkezdenék sorolni azokat a filmeket, amelyeket ők filmtörténetileg kifejezetten jelentősnek tartanak (például valószínűleg a Terminatort is, ha már Schwarzeneggert említettem). Rendben van. Sorolják csak! Nekik is meg lehet a maguk igaza. S lehet, hogy a számomra kedves filmeket, és engem is leszólnának.

Viszont akkor is megvan a maga oka, hogy például az Atomszőkét, az eddigi legújabb Szellemirtók-filmet, és A kém, aki dobott engem című filmet kifejezetten megszerettem. S eme véleményemtől eltántoríthatatlan vagyok, még akkor is, ha emiatt esetleg jónéhányan hülyének néznek is. Szóval az Atomszőke című filmet egyszerűen imádom.