Egy különleges utazás története, melynek során Bécsnek büszke várát is bevettem a számomra abszolút legkedvesebbé váló film kedvéért

2019.04.12 05:26 Attila G. Olvasottság: 193x

1

Messziről indítok. Az elmúlt, 2018-as esztendőben történt néhány különleges dolog, melyek számomra mindenképp újdonságot jelentettek eddigi életem alakulását tekintve, legalábbis eddig biztosan nem volt ilyesmire példa. Ugyanis olyasmi történt már, hogy egy vidéki vakáció során beültünk egy helyi moziba egymás után akár 3 filmet is megnézni. Olyan is történt, hogy egy egynapos fesztiválozós kirándulás után ültünk be egy filmre kicsit megpihenni. Olyan viszont még soha, hogy csupán azért utaztam át egy másik, igaz, viszonylag közeli városba, hogy moziban megtekintsek egy filmet; ráadásul olyan városba, ahol talán még soha nem jártam azelőtt. Történt ugyanis, hogy kifejezetten megszerettem volna nézni egy filmet (Egy lélegzetnyire), amely egyszer csak eltűnt a budapesti mozik műsoráról, pedig úgy éreztem, ezt moziban ideális megnézni, s féltem, hogy erre nem kerülhet sor. Elindultam hát Ceglédre. A filmre már napokkal előbb lefoglaltam a jegyet, némiképp balszerencsésen alakult az odaút. Ráadásul később is a frász fogadott, ugyanis a helyi Uránia Moziba voltam hivatalos, melynek a kijelölt címen a hűlt helyét találtam; csak a bezárt kapukkal rendelkező George Pal Mozi fogadott. Egy kicsit megijedtem, ráadásul sokáig hiába vártam a kapunyitásra, igaz, a nap első előadása volt. Végül bejutottam. S egy számomra kedvező körülménnyel szembesülhettem, rajtam kívül senki más nem ült a moziteremben. Egy látványos, mozgalmas filmre számítottam. Ehelyett egy látványos, de talán némiképp kevésbé mozgalmas, elgondolkoztató filmet kaptam, mely így is szenzációs élménynek bizonyult. Nem sokkal korábban egy "hasonló tematikájú" filmet, melynek története során tulajdonképpen szintén egy érzékszervet kellett kikapcsolni (Hang nélkül), igencsak hasonló körülmények között láthattam; egyedül ülhettem a moziteremben, ami akkor talán érthető okokból pláne jól jött. A ceglédi utazás idején még nem gondoltam volna, hogy pár hónappal később hasonló okokból sokkal messzebbre is elmerészkedem.

Amikor először hallottam A kém, aki dobott engem című filmről, igazából nem hittem volna, hogy valaha is meg fogom nézni. Igazából már a címe is elborzasztott. Eleinte valamiféle olyan romantikus akcióvígjáték képe rajzolódott a szemem elé, melynek folyamán fiatal hölgyek őket faképnél hagyó nyálas titkosügynökök után fognak sopánkodni. Valahogy nem vonzott ez az egész. Sosem voltam egy nyálas figura, szerintem soha nem is leszek, igazából egy kicsit utálom is őket. Persze talán valamennyire irigységből is -; Azt meg pláne, ha számomra kedves hölgyek miattuk hullajtanak könnyeket, értük epekedve, s természetesen e nyálas figurák általában vissza is élnek a helyzettel. Úgy éreztem, ez nagyon nem az én világom. Aztán szembesültem néhány különös információval, ráeszméltem pár dologra. Például értesültem arról, hogy a film jelentős részét Budapesten rögzítették. Értesültem a filmet népszerűsítő józsefvárosi hyperól. S megláttam azt a felvételt, melyen Kate McKinnon az Animal Cannibals "nótáját" rappelte... Éppen most el is indítottam ezt videót ismétléses formában, hangulatkeltő "háttérzeneként", bár lehet, hogy a film filmzenéjére is rákeresek.

Kate McKinnon? Kate McKinnon? Hoppácska! Hisz én ezt a nőt szeretem. Hiszen ő korunk női Dr. Egon Spenglerje. Legalábbis én vele feleltetem meg. Ő volt a kedvenc szellemirtóm a film új verziójában. Innentől kezdve már egyáltalán nem volt kérdéses számomra, hogy látni akarom ezt a filmet. Mondjuk változatos "előrejelzéseket", információkat olvastam róla. Például azt, hogy bár jelentős részét itthon forgatták, az ominózusabb helyszínekre nehéz ráismerni, például némi kapkodás, és talán megtévesztő feliratok miatt, de ezek sem tántorítottak el igazán a film megtekintésétől, sőt.

Korábban viszonylag sűrűn jártam már Bécsben egy-egy napra, egy bizonyos családtagommal, vagy épp egy csoporttal, vagy önállóan utazva. A legutóbbi alkalmakkor többnyire télen, tehát mindig alkalmazkodni kellett valakihez; s bár többnyire kellemesek és emlékezetesek voltak ezek az utazások, engem az iménti körülmény kissé zavart. S azon töprengtem, hogy valamikor a nyár folyamán – könnyedebb ruhában – milyen jó lenne helyi szállást kivéve akár 2-3 napot is egyedül eltölteni Bécsben. El is kezdtem tervezgetni, szállást keresni, egy kedves ismerősömtől kaptam néhány segítőkész információt. S azon gondolkodtam, hogy, ha esetleg úgy alakul, hogy tényleg több napot is eltölthetek ott, milyen kellemes élmény lenne egy helyi moziba beülni egy filmre. El is kezdtem böngészni. Bár időközben eltelt a nyár nagy része, nem alakultak megfelelően a dolgaim, a több napos kirándulás meghiúsulni látszott, még sem tűnt esélytelennek. S egy moziajánló kapásból a Haydn Kinot dobta ki első helyen; másik nevén English Haydn Cinemát, mely angol nyelvterületről származó filmeket sugároz eredeti nyelven, felirat nélkül. Mivel a német nyelvtudásom hagy némi kívánnivalót maga után, angolul viszont elég jól tudok, ez a mozi kézenfekvő választásnak tűnt. Ráadásul Bécs talán legszemrevalóbb utcáján, a Mariahilfer strassén helyezkedik el, ahová mindig szívesen térek vissza; tervezgettem is, hogy legalább végigsétálok rajta, akár oda-vissza. S a kiszemelt film történetesen szerepelt is a mozi műsorán. Le is foglaltam rá a helyet – a hátsó sorba – legalább egy héttel előre; gondoltam, lesz, ami lesz.

Szállást azóta sem foglaltam. Közeledett a nap, szeptember 4-e, kinéztem egy viszonylag korai vonatot. Viszont ez a nap esősnek bizonyult, eleinte nem volt kedvem elindulni, a kinézett vonatot el is engedtem. Aztán végül csak rávettem magam az indulásra. A vonatozás viszonylag kényelmesen, nyugodtan telt. Bécsbe érve a mozit 2 metró vonalat érintve lehetett elérni. A felszínre érve valósággal rámszakadt a város, az utca, hirtelen majdnem el is ájultam az ámulattól. Fergeteges, színes fényáradat, mindenfélét, mindenféle üzletet reklámozó neonreklámok tömkelege fogadott szinte minden irányból, fényes nappal. Igazából káprázatos látvány volt. Jó lett volna valahova betérni a film előtt egy fagylaltkehelyre – van is az utcában egy kedvenc kávézóm – de éppen az utcának egy számomra addig ismeretlen szakaszán jártam, így inkább elindultam a mozi felé. Ez a film szintén éppen a mozi napi első előadásai közé tartozott, mint a korábban említett esetben. Ismét zárt kapuk fogadtak, viszont, amikor odaértem, már többen várakoztak a kapunyitásra; köztük 2 csinos, szemrevaló fiatal hölgy. Ráadásul egyikükkel szinte azonos magaslati levegőt szívtunk, szerintem bőven felülről súrolta a 180 centit, szóval csak pár centivel volt alacsonyabb nálam. A közelükben álltam meg, mielőtt kinyitották a kapukat. Úgy alakult, hogy a 2 hölgy ugyanarra a filmre ült be, amire én, csak pár sorral lejjebb, közvetlenül elém, szóval adódott a filmhez a kellemes alaphangulat. Bár még egy páran beültek, de ők nem voltak észrevehetők. Talán csak egy – nem valós – problémám volt a 2 hölggyel, tősgyökeres bécsieknek bizonyultak, így esélytelennek tűnt bármiféle kommunikáció; igaz, ahogy írtam, a filmet eredeti nyelven adták.

Egy kirobbanóan látványos, figyelemfelkeltő jelenettel kezdődött a film. Bár azt vettem észre, hogy semmilyen módon nem illeszkedett a későbbi történéseihez, persze a jelenetbeli karaktert leszámítva. Aztán néhány, kicsit talán lagymatagabb jelenet következett. Igyekeztem minden idegszálammal a kommunikációra, a történésekre koncentrálni. Jelentős százalékban össze is állt a kép, de azért maradt bennem pár sötét folt, talán már a film elejét illetően is, mármint a kezdő jeleneten túl. Aztán valami olyasmit láttam, amit szerintem nagyon nem akartam látni; mozifilmben nem is nagyon szoktak ilyesmit mutatni. Az egyik hölgy lakásán hirtelen kirobbant egy meztelen késes vagy fegyveres férfi a fürdőszobából hatalmas, szinte már leszakadó... Csúnya véget ért. Bár amúgy hirtelen nem tudtam, sírjak vagy nevessek, hogy a későbbiek folyamán mire számíthatok. A 2 hölgy is fogta a fejét a kínos jelenet miatti röhögéstől. Aztán beindult a film, igazi extázist nyújtó adrenalinbombát nyújtva. A 2 főszereplő hölgy szembesült a küldetésével, és elindultak a több európai várost is érintő, számos különféle közlekedési eszközt használó mozgalmas utazásukra.

Egy másik film kapcsán említettem, hogy szívesen lennék Danny Madigan Az utolsó akcióhősből, és szívesen válnék a film történéseinek közvetlen részesévé; így éreztem ezzel a film kapcsolatosan is. Viszont, ha nem is váltam "igazi" Danny Madiganné, valamilyen mértékben, valamilyen formában mégis teljesült a vágyam. Ugyanis a filmnek voltak bécsi jelenetei. A 2 főszereplő hölgy is megfordult talán épp egy bécsi vasútállomáson egy csalafinta, kacagtató helyzetbe kerülve. Én is épp Bécsben jártam; már a mozi megközelítése is némiképp mozgalmasnak bizonyult a "rám szakadó várossal" (odafelé útközben betértem egy üzletbe). A film utáni sietős visszaút meg aztán pláne. Ilyenkor mindig attól fél az ember, hogy például esetleg rossz metróra száll, ha nem figyel eléggé. Ilyen problémám nem adódott, de még így is iparkodnom kellett, hogy az utolsó utáni pillanatban felszállhassak a hazafelé tartó vonatra, szintén kellemesnek bizonyuló, még éppen időben lefoglalt ülőhelyre. Szóval némiképp úgy érezhettem, mintha én is a film történéseinek részesévé váltam volna, vagy legalábbis hasonló történések részesévé. Szerintem – az említett néhány lagymatagnak tűnő kezdő jelenettől eltekintve – nem volt egy századmásodpercnyi üresjárat sem a filmben, én legalábbis végig kacagtam, jól szórakoztam a 2, már említett hölggyel együttesen. Ráadásul közülük a magasabb igencsak kényelmesen, szinte már bájosan helyezkedett el. Több mint 3 sorral lejjebb ültek, így én is megtehettem ugyanezt, őket sem zavarva.

Jajj, de szívesen emlegetnék jeleneteket. Egyik csalafintaság érte a másikat. Például a "csigakocsi" eltulajdonítása. Meg az überes autósüldözés frappáns eliszkolással, szenzációs volt. Egyelőre szokatlanul lagymatag a korábban említett, azóta elindított, a filmhez tartozó filmzene. Pedig már néhány szám lement. Hirtelen nem is értem. Mintha egy másik film zenéjét hallgatnám; pedig stimmel. Na és persze sorra tűntek fel a filmben az ismerősebb magyar arcok, például Bánfalvy Ágnes a csigakocsi tulajdonosaként. Árpa Attila ezúttal megúszta anélkül, hogy egy kardnyisszantással elröpítették volna a fejét; csak ártalmatlanították egy nagyobb ütéssel, de így legalább elszunyókálhatott egy kis időre. Mila Kunist eme film előtt 2 filmben láttam. Először egy érzékibb, energikusabb barátnő szerepében a Barátság extrákkal című filmben. Ezt a filmet amúgy egy emlékezetes, kalandos, a kézilabdához kötődő buszos utazás folyamán láttam. :) A másik filmben egy harsány, bevállalós anyuka volt, természetesen a Rossz anyákban. Ebben viszont visszafogottabb, szelídebb volt, nem ő volt a domináns, hanem társa, akihez igyekezett idomulni, őt kiegészíteni.

Kate McKinnonról és filmbeli karakteréről igencsak felemás véleményeket olvastam. Valaki szereti, valaki utálja. Valaki számára szinte már őrjítően idegesítő volt. Tényleg van egy sajátos, harsányabb jelleme. Én imádom. A belőle áradó hatványozott, pozitív értelemben vett őrületet megfelelő formában hasznosítva szerintem simán lehetne akár atomerőműveket helyettesíteni. Na jó, azt talán azért mégsem. Viszont engem legalábbis felvillanyoz. Szinte megtelít vérpezsdítő, felrázó energiával, szinte már akkor is, ha csak eszembe jut. Ha meglátom egy filmjét, illetve őt egy filmben, akkor pláne. Rám kifejezetten jó, felrázó hatással van, hogy nincs talán egyetlen nyugodtabb pillanata sem. Ezért is várom nagyon az itthon is bemutatásra szánt filmjét, a Yesterdayt. Végre felcsendült egy lendületesebb, felrázóbb szám a film zenéi között.

A film zárójelenetei szenzációsak voltak. Például az a légtornász jelenet val közösen. Mondjuk, némiképp nehéz volt eldönteni, hogy Kate McKinnon tényleg bevállalta-e ezt az egész jelenetet, hisz a közeli képeken őmutatták, amint a fejét a trapézon pihentetve lengedezett oda-vissza. Viszont a távoli képeken mintha már egy pankrátor hölgy vagy úr lett volna látható. Talán valamiféle kétszereplős megoldást alkalmaztak. Ha már Ivanna Sakhnót említettem, szerintem ő – mármint az általa alakított karakter – számomra a valaha volt legvonzóbb antihősnő; minden hűvösségével együtt, vagy részben éppen emiatt. Amikor a hatalmas tornacsarnokban a kínzó vallatás közben komorságából hirtelen, ijesztően elmosolyodott. Lehidaltam. Elolvadtam. Számítani lehetett rá, hogy itt valami nagyon csúnya gonosz dolog fog történni. Szinte drukkoltam neki, és boldoggá tett, hogy túlélt például egy robbanást. S az még inkább, hogy talán ő vált a legjelentősebb főgonosszá. Én legalábbis a szinte már identitászavaros kémsrácokat kis túlzással észre sem vettem. Ráadásul méltó véget érhetett a sorsa az említett légtornász jelenet részeseként. Talán furcsán hangzik, de a közönség őt is megtapsolta, hisz apait-anyait beleadott, hogy legyőzze ellenfelét; s minimum felerészben miatta, illetve a karaktere miatt válhatott ez a helyzet látványossá

Egyébként kifejezetten bántott, hogy másik tavalyi filmjének, a Tűzgyűrű folytatásának mozis vetítéséiről lemaradtam. Ráadásul az első részt egy ikonikus mozi, az egri Uránia nagytermében láthattam. A folytatást is szerettem volna moziban látni, de a film alkotói valamit nagyon elszúrhattak, így, mire észbe kaphattam volna, már ki is röppent a mozikból. S ez azért különösen fájdalmas, mert Ivannát igencsak megszerettem a TSWDM-ben (a film angol mozaik-rövidítése, mert amúgy hosszú lenne mindig a teljes magyar címet leírni), ebben a filmben ismertem meg, s tulajdonképpen ő is hozta a "szerelem első látásra" fílinget. Kate McKinnon... Iránta "csak" fokozódott a szimpátiám, hiszen őt már láttam korábban más filmben. A film tulajdonképpen keretbe lett foglalva. Hisz többek közt egy lagymatag, bárbeli születésnapi jelenettel kezdődött. S egy másik, immár kacagtató, élvezetes, frappáns születésnapi jelenettel zárult le.

Ahogy említettem, volt néhány számomra kissé sötétfoltnak bizonyuló jelenet. Egyértelmű volt, hogy megnézem moziban még egyszer. S igyekeztem a lehető legkényelmesebb körülmények között megtenni, a nemrég felújított Mammut Moziban. Ismét kevesen voltunk, én épp másodmagammal, s talán mindösszesen 4-en; a tőlünk független 2 személy a jobbszélre kihúzódva, szinte páholyból nézte végig a filmet; ötletet adva ahhoz, hogyan lehet még kényelmesebbé tenni egy esetleges későbbi ottani mozizást, s ezt az ötletet később alkalmaztam is. Bár úgy, hogy a terembeli megvilágítás kezelése önkiszolgáló rendszerben működik, némiképp zavarbaejtő volt. A film nézése közben történt valami különös a filmvásznon. Annak a film eleji, a fürdőszobából kirontó késes-fegyveres pacáknak mintha nem tett volna jót a "kétszeri zuhanyzás". Lehet, hogy első alkalommal a meleg, második alkalommal a hideg vizes csapot nyitotta ki, vagy fordítva. Mindenesetre, mintha összement volna a... S nem tűnt úgy, hogy le fog szakadni... Valamiért akaratlanul is vonzotta a tekintetem. S megnyugtató volt, hogy talán még sincs mire irigykedni. Annál felhőtlenebbül, és még inkább kacagva telt a film másodszori megtekintése.

Valaki azt kifogásolta, hogy némiképp idegesítő lett a magyar szinkron, s különösen zavaró volt Peller Anna, és/vagy Pikali Gerda csacsogása. Hát nem tudom. Én mind az eredeti nyelven, mind a szinkronosan történő filmnézést kifejezetten élveztem. Ideális esetben 2 fiatal hölgy csacsogása sokkal inkább kellemes tapasztalat, mint irritáló. Például, amikor az egyetemen 2 mögöttem ülő csoporttársnőm csupa intelligens kijelentéssel, hangos, érthető számításokkal végigtársalgott egy pénzügyi előadást. Szenzációs volt. Az előadás végén ki is fejeztem elismerésem, amin szinte örömtelien egy hatalmasat kacagtak. Egy kritika viszont némileg igaznak bizonyult, amit említettem. Például az überes helyszínt tekintve nehéz volt eldönteni, hogy azt éppen hol forgatták. Nagyon ismerősnek tűnt, így azt hittem, hogy itthon. Aztán kiderült, hogy Bécsben. Nade egyébként tényleg kicsit ugrálós volt ilyen tekintetben a film. Viszont például a 2 színésznő egy élvezetes riportjából kiderült számomra, hogy az említett überes jelenetet, egy-két bécsi jellegzetességnél rögzített képkockát,s talán pár prágai és párizsi felvételt leszámítva a film jelentős részét tényleg itthon rögzítették. Első megtekintéskor talán némileg zavaró volt ez a látszólag több helyszínen való ugrálás, összességében azonban mégsem. Sőt. Ráadásul felfedeztem egy-két igencsak ismerős, látványos, a lakóhelyünktől pár percnyi sétányira lévő helyszínt. Például, ha jól gondolom, az egyik jelenetet valahol a Vajdahunyad vár egyik tornyában, egy másikat a Széchenyi Fürdő egyik fürdőcsarnokában vették föl, ráadásul mindkét jelenetben ra fókuszálva. Kellemes pillanatok voltak ezek. Akárki akármit mond. Szerintem így történt volna a kedvező körülmények közrejátszása nélkül is.

Én ezt a filmet egy életre megszerettem. S t, akit igencsak megszerettem, s Kate McKinnont, akibe valósággal beleszerettem, meg pláne. nak dallamos neve van; legalábbis eszembe juttatja egy Rolling Stones klasszikus címét és dallamát. S olykor azt dúdolgatom – kicsit átírva az eredeti szöveget –, hogy 'I Wanna Sakhno'. Egy másik film, az Atomszőke kapcsán említettem, hogy örökre bekerült a számomra 10 legkedvesebb film közé. Viszont A kém, aki dobott engem, egyenesen A LEGKEDVESEBB FILMMÉ vált, talán mindörökre. Szívesen nézem újra mindkét filmet. Ráadásul, ha hasonlóan parádés társasággal tehetném, mint amilyennel a TSWDM-et láttam, szenzációs lenne. Szokták emlegetni Kate McKinnon magánéletét, ami kapcsán felemás, de inkább pozitív érzéseim vannak. Örömteli lenne, ha újra kis hazánkba látogatna, s akár összefuthatnék vele. Szóval valószínűleg hiábavalóan próbálnám meghódítani, nyilván egyébként sem érnék a lába nyomába se. Viszont a már említett mindenféle nyálas figurák Kate McKinnon meghódítására törekvő kísérletei is valószínűleg sikertelenül járnának. Ami azért megnyugtat. Így még nyugodtabb szívvel szerethetem őt, még ha csak így, a távolból is. Egyébként a film zenéi közt egyre kellemesebb és kellemesebb dallamok csendülnek föl.