A lelkedig hatol

2019.04.24 17:03 Attila G. Olvasottság: <100x

2

HOZZÁSZÓLÁSOM CSELEKMÉNYMEGJELENÍTÉST TARTALMAZ!

Először is most szeretném azzal kezdeni, hogy nagyon remélem, hogy Linda Cardellininek a következő, 2020-as esztendőben is megjelenik egymást követően 2 filmje is a hazai mozikban – egyelőre ennek sajnos semmi nyoma –, ugyanis neki köszönhetően az elmúlt, 2018-as évben sikerült elindítani egy újabb, amolyan saját mozis hagyományt. Ugyanis tavaly közvetlenül egymás után sikerült látnom 2 filmet, amiben szerepelt – igaz, az egyikben sajnos csak egy pár perces rövid szerepe volt, ami viszont sokakkal ellentétben szerintem annál jelentősebb –, ráadásul egy és ugyanazon a napon (Egy kis szívesség, A Hunter Killer küldetés). S idén is sikerült egymás után 2 filmjét megnéznem (Zöld könyv - Útmutató az élethez, és természetesen A gyászoló asszony átka); igaz, most az első után több hetet is kellett várnom, hogy a másodikat láthassam. Közben több olyan filmet is elengedtem emiatt, amiket moziban szerettem volna látni.

Több saját kis mozis hagyományom van, illetve volt korábban pár alkalommal a március 15-i mozizás. S hosszú évek óta, amikor csak tudok, igyekszem filmszínházba beülni a születésnapomon, illetve szilveszterkor. Mindkettő amolyan évzáró/évindító mozizás a saját következő életévem, illetve a következő naptári év tekintetében; afféle kabala. Bár a legutóbbi szilveszteri mozizás (Mirai - Lány a jövőből) egyelőre elég rossz kabalának bizonyult. Egyébként A gyászoló asszony átkát húsvéthétfőn láttam, és közvetlenül utána a Családi bunyót ugyanabban a moziban. Kis túlzással télből a nyárba kerültem, ugyanis az egyik teremben hűtöttek, a másikban fűtöttek. Ez a húsvéthétfői mozizás sem hangzik rossz hagyománynak, ha már például családtagokon kívül bárki mást már nagyon rég volt alkalmam meglocsolni.

Nagyon-nagyon, szinte tűkön ülve vártam A gyászoló asszony átkát; már hónapok óta, amikor egy moziban ülve megláttam a film előzetesét. Amikor megtudtam, hogy Linda Cardellini szerepel benne – akit azóta csípek, mióta az első pár élőszereplős Scooby Doo filmben ő alakította Vilmát, szerintem kiválóan átvéve a rajzfilmhősnő jellemvonásait –, felcsillant a szemem. (Egyébként bár furcsán hangozhat, de szerintem Vilma a valaha volt legvonzóbb rajzfilmhősnő, és sikerült megtalálni a legmegfelelőbb színésznőt a megformálására.) S úgy érzem, nem hiába vártam. A másik 3 említett – 2018-as, illetve 2019-es – filmjében csak kisebb-nagyobb mellékszerepeket kapott – viszonylag keveset lehetett látni a vásznon –, igaz, mindhárom szerepnek megvolt a maga jelentősége, s mindhárom szerepben tündökölt. Ez viszont főszerep volt, így végre sokkal többet láthattam a mozivásznon, és hasonlóképp tündökölt, mint eddig. Érdekes, hogy Vilmához hasonlóan, csak épp anyaként, illetve Annaként szintén kísérteteket üldözött, vagy épp előlük menekült, illetve konkrétan egy kísértet elől, egy igazi kísértettől igyekezett óvni gyermekeit.

Meg kell jegyeznem, a film elég különösen indult. Számomra az első fele egy kicsit olyan volt, mint egy nagyon hosszúra nyúlt előzetes. Mintha a korábban emlegetett előzetes egy sokkal hosszabb verzióját láttam volna. Összeillettek az egymást követő jelenetek, kronológiailag követték egymást. Csak rengeteg furcsa, különös érzésem, benyomásom volt. Például, mintha hosszú vakító villanások lettek volna az egyes jelenetek között, de az egész film fénybeállításaival is lettek volna problémák. S ez most furcsán fog hangzani, de... Na először leírok egy rövidke tapasztalatot. Amikor a Fővárosi Állatkertben gorillabébit hoz a gólya, akinek az anyja már eleve nyugtalan, és néhány kifejezetten renitens vendég még fokozza is a nyugtalanságát, akkor a majomházban egy plusz kordont szoktak felállítani, hogy még jobban eltávolítsák az embereket a gorillák benti élőhelyétől. A film első felét látva, mintha egy hasonló kordon akadályozta volna meg, hogy át tudjam érezni a film történéseit. Figyeltem, észleltem, ami a vásznon történik, igazából felkeltette a kíváncsiságom, magával ragadott az egész. De valami hibádzott. Bár ez szerintem nem feltétlenül a film hibája. Sőt. Az Aréna Mozi egyik legnagyobb termében láttam a filmet a felső sorok egyikének közepén ülve. S nagyon sajnáltam, hogy nem vittem magammal valamiféle hőmérőt. 10 +/- 1-2 foknál szerintem nem volt több, ami azért is volt nagyon kellemetlen, mert odakint meg szinte nyárias idő volt. Pár órával később a mozi egyik legkisebb termében, amely az illető film alatt minimum félig tele volt – s így eleve kissé levegőtlen volt – meg szinte álmosító meleg volt; szintén a film feléig nagyon nehéz volt ébren maradni, és ez ugyancsak nem a film hibája volt.

Egyébként ez különös. Sok évvel ezelőtt, az egytermes mozik korában volt egy nagyon különös tapasztalatom. Amikor például egy Bud Spencer–Terence Hill filmet láttam, a nézőtéren uralkodó szagok – popcorn és egyebek – miatt szinte úgy érezhettem, mintha a filmbe csöppentem volna, például, amikor a filmvásznon egy kocsmabeli jelenet volt látható. Úgy 15 évvel ezelőtt futott egy Tébolygó című műsor a tévében, amely alatt kis videofelvételeket mutattak be mindenféle igaznak vagy hamisnak bizonyuló történetekkel, és azt próbálták felmérni, hogy a műsorba meghívott celebek mennyire hiszékenyek. Az egyik bemutatott videofelvétel pont az általam imént leírt tapasztalatokra vonatkozott. Az volt látható a felvételen, hogy egy moziban bevezettek egy különös technikát: egy-egy film vetítése alatt egy bizonyos berendezéssel megpróbáltak olyan szagokat befújni a nézőtérre, amelyet az épp vetített film szereplői is érezhettek a film történései alatt. Mivel korábban nekem is volt számos hasonló tapasztalatom, lehet, hogy butaság, de simán elhittem, hogy a bemutatott videó valós dolgokat ábrázol. Tévedtem. Viszont évekkel később tényleg bevezettek valami kicsit hasonló technikát néhány hazai moziban – különösen egy mozilánc néhány mozijában –, s amolyan 4 dimenziós vetítés keretében alkalmazták ezt. Nem tudom, hogy ez az eljárás mennyire bizonyult népszerűnek, én még nem jártam ilyen vetítésen. Most viszont úgy érzem, hogy utolért minket az ötödik – vagy már nem tudom, hányadik – dimenzió. Hirtelen nem tudom, tapasztaltam-e már hasonlót, elképzelhető. Kifejezetten azt éreztem, mintha a moziterem hőmérsékletét megpróbálták volna az adott film műfajához igazítani, ezzel is mintha valami plusz hatást akartak volna kiváltani. Szóval az, hogy A gyászoló asszony átka alatt mindenféle jeges áramlatok uralkodtak – szinte szó szerint – a 15-ös teremben, majd 15 fokkal melegebb volt a Családi bunyó alatt a 20-asban... Szerintem még az sem feltétlenül lehet igaz, amit hallottam, hogy a vetítőberendezést akarják így óvni, mert akkor mindkét vetítés alatt hideg lett volna. Szóval úgy gondolom, ez nem teljesen a véletlen műve.

S volt még egy különös benyomásom a film első fele alatt. Olyan érzésem volt, mintha egy étel elkészítése előtt egymás mellé helyezték volna az alapanyagokat abban a sorrendben, amilyenben az étel elkészítése folyamán szükség lesz rájuk... S mintha itt elakadt volna az egész folyamat. Aztán a film felénél szinte varázsütésre összeállt minden. Ekkor épp egy érdekes, eleinte értelmetlennek tűnő jelenet volt látható. A filmbeli édesanya, Anna, épp valami könnyedebb elfoglaltságot űzött az emeleten, amikor egy különös, valószínűleg a földszintről felszűrődő zajra lett figyelmes. Amikor érdeklődve a ház belső lépcsőjének fordulójához ért, annak lehetett szemtanúja, hogy fiacskája a ház bejárati ajtaját csapkodja, amit nem tudott mire vélni. Kiderült, a fia épp alva járt. Ha jól emlékszem, a fiú a házba épp betörni szándékozó kísértethölggyel viaskodott. Talán épp a gyászoló asszonnyal? Ezt illetően most nem teljesen vagyok képben, hogy ki is volt a címbeli gyászoló asszony. Hiszen volt a filmben egy gyermekeit gyászoló egykori édesanya is, aki az említett kísértethölgyhöz fohászkodott, aki talán szintén elvesztette gyermekeit, és ezért ragadta magával másokét. Most így belegondolva, talán Anna is épp egy gyászoló asszony volt, csak ő a férjét gyászolta, és nem átkozott el senkit. Anna ekkor még nem is tudhatta, hogy gyermekei milyen szörnyűségeken mentek keresztül – addigra talán már a lánya is –, de sejtései már akadtak. Ezért is fordult egy pap ismerőséhez segítséget remélve, s tulajdonképpen kapott is. És ekkor színre lépett... Mihályfi Balázs. :D Legalábbis akár ezt is írhattam volna, köze van a valósághoz.

Néhány héttel ezelőtt épp a szinkronszerepeit böngésztem, mert az elmúlt években egyre több film bizonyos karaktereinek adta a hangját, és kezd amolyan furcsa összekötő kapocsnak bizonyulni. Ugyanis a Tűzgyűrű című filmben hallottam először Mihályfi Balázs hangját – addigra már évek óta az egyik hazai gyártású sorozat Konrád dokijaként tündökölt – egy meleg nyári napon az egri Uránia Moziban, s pont a székek alól áramoltatták a terembe a hideg levegőt, majd meg lehetett fagyni, meg is fáztam; most is épp tüsszögök, ha belegondolok. Egy elég lagymatag parancsnoknak adta épp a hangját, ami azért volt különös, mert Konrád dokiként egy szinte sziklaszilárd parancsnokot alakított; azaz tulajdonképp a szinkronhang dominánsabb volt, mint a szinkronizált színész, akit így egy kicsit fölöslegesnek is éreztem, mert szerintem eleve Mihályfi Balázst kellett volna meghívni az adott szerepre, csak a helyi alkotók kissé szűk látókörűek. Na, de lépjünk tovább. Évekkel később, tavaly, már igencsak év vége felé ezúttal immár az Aréna Moziban láthattam a Bellevillei zsaru című filmet, mely szintén a felénél ért el igazi áttörést. S e filmben Mihályfi Balázs végre egy olyan színésznek, egy olyan karakternek adhatta a hangját, akit mintha csak "rászabtak" volna. Legalábbis eleinte ezt hittem. Ugyanis ez a karakter egy jelentősnek tűnő főgonosz volt, aki végül hatalmas csalódást okozott.

Így Linda Cardellini kiteljesedése mellett A gyászoló asszony átkának köszönhetően még egy kiteljesedésnek lehettünk szem- és fültanúi. Egyébként Linda Cardellini mellett tudat alatt épp Mihályfi Balázs szinkronhangja miatt ültem be a filmre. Azért tudat alatt, mert erről a körülményről a film megtekintése előtt megfeledkeztem, így némiképp meglepetésként ért, persze kellemes meglepetésként. A teremben irtózatosan hideg volt, akárcsak évekkel ezelőtt a Tűzgyűrű alatt az egri Urániában. A film pont a felénél ért el igazi áttörést, akárcsak a Bellevillei zsaru, bő negyed évvel később, immár a budapesti Arénában. S mostanra Mihályfi Balázs végre tényleg kapott egy szinte "rászabott" szinkronizálandó színészt, illetve karaktert; a Raymond Cruz által megformált Rafael Olvera egykori atyáról, jelenlegi régiségboltosról van szó, aki titkos másodállásban kísértetűzőként is funkcionál sajátos, és trükknek tűnő módszerekkel. Bár eleinte nem úgy tűnt... Mármint nem úgy tűnt, hogy akár a színészt, akár a karaktert akár csak egy kicsit is Mihályfi Balázsra szabták volna. Megint úgy éreztem, hogy a szinkronszínész dominánsabb lesz, mint a szinkronizált színész, s talán megint egyszerűbb lett volna Balázst Raymond helyett szerepeltetni. Amikor meghallhattuk Mihályfi Balázs hangját, Olvera "atya" nekünk épp hátat fordított a kis boltjában. Megfordult, és egy kis köpcös, jelentéktelennek tűnő alakot láthattunk. Furcsa volt. Hirtelen nem értettem, hogy Raymond Cruz szinkronizálására miért épp Mihályfi Balázst találták meg. Hamar kiderült, hogy e célra mégis a legmegfelelőbb színészt választották. Most ez némiképp képzavar, de már Olvera atya első néhány megnyilvánulásakor úgy tűnt, hogy a stílusa valamennyire összepasszol Konrád doki stílusával. Tulajdonképpen mindkettőt valamilyen formában Mihályfi Balázs szerepének tekinthetjük, hisz egyik karakternek (színésznek) a hangját adta, másikat egyenesen ő formálta meg. S Olvera atya egy elég tréfás, mégis kifejezetten tökös kísértetűzőnek bizonyult. Szinte pont olyan jellem, mint Konrád doki, aki végig megőrizte hidegvérét, és esetleges – talán nem is létező – félelmeit jól leplezte, illetve jól kommunikálta még a film végén is egy kiváló csattanóval.

Érdemes megemlíteni Anna gyermekeit is, akik amolyan furcsa, felemás–- nem negatív – benyomást keltettek. Mert egyik pillanatban egy kísértet elől menekülő gyerekeket láthattunk, a másikban szinte kifejezetten felnőtten viselkedtek, s hol Samantha igyekezett szinte már anyáskodva óvni a bátyját, hol Chris próbálta atyáskodva védeni őt. Ahogy Olvera atya találóan megjegyezte, kifejezetten bátran viselkedtek a megpróbáltatások alatt. Igazi jó testvérek voltak.

Valaki úgy véleményezte a filmet előttem, hogy egy idegesítő kliséhalmazt láthattunk. Többé, vagy inkább kevésbé nekem is hasonló félelmeim voltak. Hetekkel ezelőtt szintén az Aréna Moziban láttam A csodagyermeket, csak azt épp késő este, míg A gyászoló asszony átkát délelőtt. A filmet látva nehezen tudnám megmondani, hogy A csodagyermek miért is keltette fel az érdeklődésem. Illetve talán mégis. Ott is a filmbeli édesanya keltette fel a kíváncsiságom az előzetest látva. A filmbeli fiacskája kissé irritáló volt. Sikerült megszereznem a plakátját, ami szintén arra motivált, hogy megnézzem a filmet. Az sem tántorított el, hogy elég felemás kritikákat olvastam vele kapcsolatosan. S igazából különösebb bajom nem volt a filmmel. Talán leginkább "csak" az – bár ez egy horrorfilmtől nem szokatlan–, hogy a film előrehaladtával egyre világosabbá vált, hogy negatív végkifejletre számíthatunk, és az idegesítő kisfiú – lelke mélyén egy elfajzott sorozatgyilkossal – győzedelmeskedni fog. S tényleg egy kliséhalmaz szakadt a nyakunkba, csupa olyan jelenet, amit valahol már láthattunk, például az Ómenben.

Bár szeretem a horrorfilmeket, és nem vagyok félős, mégis egy kicsit tartottam attól, hogy mennyire "passzol" ez a film pont húsvéthétfőhöz. Viszont szerettem volna minél hamarabb látni, esetleg egy újabb "ünnepnapi mozizós hagyományt" is teremtve ezáltal. Ezen a napon nem akartam olyan, némiképp váratlan negatív benyomásokkal kilépni a moziteremből, mint amilyeneket A csodagyermek okozott. Részben ezért is ütemeztem be a film utánra a Családi bunyót, na meg azért, mert mindenképp szerettem volna moziban látni, mielőtt kifut a hazai mozikból. Talán A gyászoló asszony átkában is láttam ismerősnek tűnő jeleneteket. S eszembe jutott például az eredeti Szellemirtók elejéről az az eleinte békésen, nyugodtan könyveket lapozgató könyvtárosnő banyaszellem, aki kitört a könyvtárból azután, hogy szegényt felhúzták. Viszont igazából nem foglalkoztam semmiféle klisékkel meg ilyesmivel; nem érdekelt, nem zavart semmi ilyen. Mert számomra összeállt a film. S szerintem frappáns és pozitív befejezést kapott. Még az sem jelentett gondot, hogy kapott egy utolsó utáni sejtelmesen negatív jelenetet.

Említettem, hogy a film alatt mindenféle jeges fuvallatok uralkodtak. És tényleg. Amikor a bejárati ajtón betört a huzat – vagy épp a kísértethölgy –, vagy épp a gyerekek felénk "repültek", természetesen a kísértet által elragadva..., a vászon felől egyenesen megcsapott, "nekem támadt" a hideg; még sokkal hűvösebb, sőt, jegesebb levegő, mint amilyen a teremben "uralkodott". A film a lelkemig hatolt.