Jack az égben gyémántokkal

2019.07.08 14:20 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 112x

2

A Beatles feledhetetlen és örök. Már, ha egy olyan univerzumban élünk, amelyben létezik. A Yesterday az elmúlt időszakban bemutatott zenés, életrajzi jellegű filmekkel ellentétben (gondolok itt a Bohém rapszódiára vagy éppen a Rocketmanre) úgy idézi fel minden idők egyik legsikeresebb zenekarának ismert (és kevésbé ismert) szerzeményeit, hogy a zenekar tagjait (egyetlen, viszont annál ütősebb jelenettől eltekintve) nem idézi meg. Sőt, húzott egy nagyot, hiszen megalkot egy olyan dimenziót, ahol még csak nem is létezik a gombahajúak bandája. A Beatles történetét bemutató biopickeket már azért szép számmal kaptunk. A legtöbb ugyan Lennonra koncentrál, de kapott életrajzi filmet már McCartney is, igaz, inkább a rákban elhunyt első feleségére, Lindara kihegyezve a sztorit. Így nagyon jó, hogy Danny Boyle ezúttal más formátumot választott.

John és Paul is egyetlen gitárral kezdték. Akárcsak filmünk főszereplője, Jack Malik, aki saját dalaival próbálkozik betörni a zenei piacra. A szerzemények jók, egyszerűek, de fülbemászók, csak éppen hiányzik belőlük az a bizonyos plusz. Vagy csak rosszkor vannak rossz helyen. Jack már éppen kezdene megcsömörleni a kudarcoktól, feladná az egészet, amikor egy baleset következtében (ami nem mellesleg egy egész világot érintő áramkimaradás miatt következik be, hogy miért, arra különösebb magyarázatot nem kapunk) egy furcsa dimenzióban találja magát. Ugyan mikor kellene bárkinek is magyarázni, ki Harry Potter, mi a Coca Cola vagy éppen, ki az a John Lennon? Jack is teljesen magától értetődőn kezdi el pengetni gitárján a Yesterday jól ismert riffjeit, aztán jön a meglepetés. Senki nem énekli vele együtt, még csak nem is dúdolja a szöveget. S itt jön a nagy ötlet. Itt vannak ezek a kivételes dalok, mégsem emlékszik rájuk senki. Vajon sikerül-e egy indiai srácnak az, ami egyszer már összejött ennek a négy zseninek? Persze akármennyire is jók a dalok, mégsem kapják meg kezdetben azt a figyelmet, amit megérdemelnének. Kávézóban ülő emberek szürcsölik tovább a kávéjukat, s még Jack szüleit sem rengeti meg túlzottan a tudat, hogy az emberiség történetében elsők lehetnek, akik hallhatják a Let it be-t.

A film alapkoncepciója miatt már eleve adva van a humoros, bohókás hangulat. Például, oké, hogy álmunkból felébresztve is pillanatok alatt felidézzük a Beatles-dalok dallamait, na de mi a helyzet a sokszor különc, látomásszerű dalszövegekkel? De említhetnénk a marketing teamet is, aki egyetlen vállhúzással leszavazza az albumok címeit s borítóját (lehet, 2019-ben már nem ment volna át a rostán a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band vagy éppen a négy fazon, aki épp a zebrán megy át az Abbey Roadon). Vagy itt van például az Ed Sheeran „Hey, Dude”-os beszólása, amit óriási kár, hogy ellőttek a trailerben. S ha már Sheerannél és az ő beszólásainál tartunk: azért az sem volt semmi, amikor Jacket Mozarthoz, saját magát meg Salierihez hasonlította. A humor mellett a Yesterday nem fél foglalkozni a morális kérdésekkel sem. Jack egészen nyugodtan élhetné a világsztárok szemkápráztató életét egy hazugságra épülő karrierrel a háta mögött. A kérdés csak az, hogy képes-e elszámolni saját lelkiismeretével. Erre kapunk is pár jól sikerült jelenetet a rémálmok képében. Közben pedig itt van ez a két rejtélyes ember is, akik mintha sejtenék az igazságot. SPOILER Itt kell megjegyeznem, hogy Jack találkozása azzal a két emberrel, akiknek rajta kívül szintén nem törlődött ki a memóriája, a jó felvezetés ellenére is (sőt, főleg azért) lehetett volna sokkal erőteljesebb SPOILER

Egy ilyen könnyed hangvételű filmben szinte elengedhetetlennek tűnik a romantikus szál. Kellően szimpatikusak a karakterek is, így szeretnénk őket szerelmesnek látni. Igaz ez a Yesterdayre is, mégis kivételesen ez lett a film egyik legnagyobb gyengesége. Az alapfelvetés sokkal izgalmasabb a szerelmi szálnál, s így az kevésbé érdekli a nézőt (mi legalábbis így voltunk vele). Oké, oké, legyen egy kis románc, de aztán gyorsan térjünk vissza, mi történik a Beatles dalaival egy Beatles nélküli világban, mert végülis ez az, ami különlegessé teszi a filmet. Ennek ellenére a történetben sokszor a hangsúly épp erre a kevésbé izgalmas (s már ezerszer látott forgatókönyv szerint működő, lassacskán haladó) szerelmi szálra helyezi a hangsúlyt, ami nem feltétlenül lenne baj akkor, ha nem lenne ilyen erős mindaz, ami ezen kívül történik a filmben. És azért azt tegyük hozzá: a Bridget Jones naplója, az Igazából szerelem és az Időről időre forgatókönyvírója már bizonyította, hogy ennél jobb szerelmi szálakat tud kreálni, mint amit a mostani filmben láthattunk.

Egy igen komoly kérdés merül fel a Yesterday kapcsán: vajon mennyiben múlik a siker a kisugárzáson, egy ügyes menedzsmenten vagy éppen az egyszerű, de fülbemászó és briliáns dalszöveggel rendelkező dalokon? Min múlott az őrület, ami körülvette a The Beatlest a ’60-as években? Persze a tehetségen kívül, mert az bizony nem mindig elég. S itt jön a válasz (részben). Szükség van arra az egyetlen emberre, aki meglátja a zsenialitást, akinek sikerül kihallania a nagyszerűséget, a különlegességet. Ki tudja, klasszikussá vált volna-e a The Beatles, ha nincs Brian Epstein, aki belefut a zenekarba abban a bizonyos liverpooli klubban. Erre persze (s mennyivel jobb így nekünk) már sosem kapunk választ. A Yesterday azonban egy érdekes gondolatkísérlet részesévé teszi a nézőit, s közben szépen beleilleszkedik abba a trendbe, amely mostanában igen fontos szerepet kap Hollywoodban: nevezetesen a nosztalgiára épít, s arra, mennyire működik, ha a legtöbbünk által ismert és kedvelt zenékkel mesélnek el egy történetet.

A szereplőkhöz még röviden visszatérve: bár Jack és Ellie románca valóban nem a legemlékezetesebb, de külön-külön elég izgalmasak, s kapunk egy (ugyancsak kötelező elemnek mondható) vicces barátot Rocky szerepében, a „zeneipart” megtestesítő lelketlen producert (Kate McKinnon egész jó ebben a szerepben), illetve egy önironikus Ed Sheerant is, akik jól színesítik a sztorit. S azt is megemlíthetjük még pozitívumként, hogy nem a divatosnak mondható megoldással záródott a történet (úgymint SPOILER álom volt az egész, vagy újabb baleset, s visszaáll a világ rendje SPOILER), hanem egy kis népnevelő szándékkal megspékelve fejeződött be. Lehet, sőt biztos, hogy nem ez a filmtörténelem legnagyobb truvája, de szerény véleményünk szerint ez még mindig a jobbik megoldás egy ilyen esetben.

Vélhetően nem a Yesterday lesz Danny Boyle és Richard Curtis legerősebb darabja, de mindenesetre egy élvezetes és szórakoztató film lett (mindez a The Beatles zenéjével megspékelve), amely főleg így nyáron nagyon jól tud esni.