Út a fény felé – Fehér éjszakák

2019.08.01 08:45 Paulo-Varga Olvasottság: 263x

0

A tavalyi Örökség okán a horror új csodagyerekének kikiáltott Ari Aster második nagyjátékfilmjével emelte a tétet: a Fehér éjszakák merészebb, formabontóbb, betegebb és megosztóbb, a műfaj határait még radikálisabban feszegető darab, melyet pont ugyanannyira könnyű imádni, mint szívből gyűlölni.

Bár Astert könnyen skatulyázhatnánk be horrorfilmesként, saját elmondása szerint e mű után más zsánerek és stílusok felé szeretne fordulni. Jó megérzés, ugyanis a Fehér éjszakákkal az elmúlt évek egyik legjobb horrorját alkotta meg, mely egyszerre felel meg a műfaj szabályainak és űz virtuóz játékot annak bejáratott elemeivel. A Fehér éjszakák egy folk horrorba oltott párkapcsolati dráma rendkívüli vizuális körítéssel. A történet alapja az amerikai és európai kultúra, valamint szokások szembenállása, nem véletlenül: a filmet megrendelő svéd producer azt kérte Astertől, hogy az Eli Roth-féle Motelt adaptálja valamiképp a saját stílusában. A fiatal cinephile rendező fejében így született meg Hårga, a svéd falu, melynek mélyen hagyománytisztelő lakói 90 évenként összeülnek egy sajátos ceremóniára, hogy felavassák május királynőjét, illetve ünnepeljék az életet, a halált, a termékenységet. Ebbe a közegbe csöppen bele néhány USA-beli néprajzszakos hallgató, egyikük PhD-kutatása okán. Christian (Jack Reynor) szaktársaival készül elutazni a hårgai ceremóniára, a falu ugyanis egyikük, Pelle (Vilhelm Blomgren) szülőhelye. Ám Christian barátnője, Dani (Florence Pugh) épp borzalmas időszakon megy keresztül, így mintegy terápiás célzattal csatlakozik a srácokhoz, dacára annak, hogy Christian elég régóta tervezi, végre szakít a lánnyal és maga mögött hagyja a mindkettejük számára egyre toxikusabb kapcsolatot. A faluba megérkezvén szép fokozatosan sokasodnak az aggasztó előjelek, a néző pedig tippelhet, a csapat mely tagja leli halálát legközelebb, és vajon meg lehet-e menteni Christian és Dani kihűlőben lévő viszonyát.

A Fehér éjszakák tehát egy párkapcsolati drámát házasít a folk horrorral, miközben a zsáner klasszikus narratív pillérei (idegen közegbe érkező szereplők egy sajátos logika szerint működő mikroközösség által lelik halálukat) is visszaköszönnek, sokszor teljesen kicsavarva és újraértelmezve, ahogy az egyébként már az Örökségre is jellemző volt. A film akár anti-horrorként is nézhető: a játékidő első húsz perce szinte teljes sötétségben játszódik, majd a svédországi út és az azt követő több mint két óra vakító világosságban telik. A főszereplő Danira nehezedő traumák is az első néhány jelenetben érnek a csúcsra, aki az utazástól kezdve lényegében a megváltás felé halad, ráadásul a kifejezetten ravasz, gyomorforgató és katartikus lezárás az ő szempontjából akár happy endként is értelmezhető lesz.

Persze szó sincs arról, hogy a filmidő eleje tartogatja a legmegterhelőbb pillanatokat, hiszen a rendkívül nyomasztó, zárt svéd falut bemutatva Aster új szintre emeli a groteszk fogalmát. A Fehér éjszakák legnagyobb erénye, hogy hatásosan, aprólékos műgonddal festi meg Hårga zárt közösségét, ahol az első pillanattól kezdve fojtogató szorongást érzünk, a teljes kiszámíthatatlanság miatt pedig csak megtippelni lehet, mi lesz a szektás minták szerint viselkedő falusiak következő beteg húzása, de valódi szándékukat illetően is sokáig csak találgathatunk. A hangulat tehát a helyén van, mely sok szempontból a filmen dolgozó magyar stábnak is köszönhető: Budakeszi mellett egy tisztáson épült fel a történetbeli falu, így a gyönyörű, aprólékosan megmunkált díszleteken, a jelmezeken (tervezőjük Flesch Andrea), valamint a különös, profin megkoreografált kameramozgásokon is tetten érhető a hazai szakemberek munkája.

A Fehér éjszakák egyébiránt hasonló hatásmechanizmus mentén működik, mint a tavalyi Örökség: a műfaj lebontása és újraértelmezése mellett a kiszámíthatatlanság és a sokszor trollkodásig túlhúzott, fekete humorral dolgozó jelenetek uralják ezt a filmet is, ám minden elem egy kicsit még tovább van húzva, amely nyilván rengeteg nézőt elijeszthet. Azonban nem lehet szó nélkül elmenni a Fehér éjszakák pikírt, bevállalós és beteg humora mellett, mely különös módon remekül egészíti ki a horror atmoszférát, ráadásul a vizuális vagy narratív gegek többsége a hårgaiak bemutatására, a falu hangulatának árnyalására is szolgál.

Aster ismét egy erős, komplex női főszerepet írt meg, Toni Colette után ezúttal Florence Pugh nyújt elképesztő alakítást. A Lady Macbeth idején már sejteni lehetett, hogy a huszonhárom éves színész előtt nagy karrier áll, tehetségét most egy egészen más típusú szerepben kamatoztatja: Dani traumákkal terhelt, fokozatosan kiteljesedő és felszabaduló karakterét megdöbbentő érzékenységgel és hitelességgel formálja meg. A többi színész közül Jack Reynor nyújt még emlékezetes teljesítményt a törtető, köpönyegforgató Christian szerepében, ám Reynor képes megvillantani a figura esendő oldalát is: ő és Pugh tökéletesen megtestesítik a megfáradt, elhidegült szerelmeseket, akiket már csak a közös múlt és a tét nélküli veszekedések tartanak össze. Reynor és Pugh mellett egyébként Hårga lakóit is komoly odafigyeléssel választották ki: autentikus és egyben félelmetes arcokat sikerült castingolni a falubeliek szerepeire.

Ari Aster érezhetően ismét komoly kutatómunkát fektetett a filmbe, újra előkerül az okkultizmus, ezúttal néprajzi felhanggal, az Örökséghez hasonlóan újra borzongatóan gyönyörű festményekben és népi motívumokkal tűzdelt faliszőnyegekben is gyönyörködhetünk, miközben az őrület a végtelenségig fokozódik. A Fehér éjszakák olyan utazásra hív, melyet kényelmetlen érzés végigülni, de a két és fél órás játékidő végén akár imádjuk, akár gyűlöljük a filmet, biztosan lesz miről beszélgetni.