Spielberg nagy dobása

2019.07.26 16:31 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 761x

2

Spielberg első igazán nagy dobása e sorok írásakor már 44 éves, ugyanakkor az a kijelentés, hogy egy igazi filmtörténeti klasszikust (melyet nem kezdett ki az idő vasfoga) köszönthetünk benne, nem véletlen. Egyrészt ezt az alkotást tekinthetjük a nyári blockbuster jelzővel ellátott filmek megteremtőjének, mi több, alapvetően változtatta meg a stúdiók hozzáállását abban, hogy merjenek nagyobb költségvetésű gigaprodukciókat küldeni mozikba az év legforróbb időszakában. Másrészt pedig azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az érdemi hatásmechanizmusai az idő előrehaladtával is működőképesek. No nem a címszereplőre gondolok, aki mai szemmel – megkockáztatom, hogy – (finoman fogalmazva) megmosolyogtató, avagy röhejes (ha kicsit szigorúbb kifejezést akarunk használni). Abban viszont biztosak lehetünk A cápával kapcsolatban, hogy miként a Roy Scheider alakította Brody seriff és a ’70-es évek közönsége, úgy a későbbi korok nézői is könnyedén kaphattak/kaphatnak víziszonyt a filmtől, s ez leginkább az akkor még fiatalnak mondható rendező zsenijének köszönhető.

Amity szigetén járunk, ahol az egész város a turistaszezonra készül, különös tekintettel a július 4-i nemzeti ünnepre, amikor is szokás szerint százával rohamozzák meg az emberek az üdülőhelyet. Csakhogy pár nappal ezt megelőzően történik egy Cápatámadás, amelynek egy fiatal lány az áldozata. Az esemény hatására Brody, a helyi rendőrfőnök elrendelné, hogy zárják le a partvidéket, csakhogy a város kapzsi vezetése ezt nem engedi azzal az indokkal, hogy ez óriási bevételkiesést jelentene a helyieknek. Mondani sem kell, újabb tragédia történik (ezúttal egy kisfiú lesz a Cápa eledele), ennek hatására vadászatot hirdetnek. Ki is fognak egy kisebb méretű tengeri ragadozót, ám az időközben a városba érkező Matt Hooper Cápaszakértő felhívja a figyelmet arra, hogy a támadó nem akármilyen hal, hanem bizony a nagy fehér Cápa, a tökéletes gyilkológép. Bekövetkezik a harmadik katasztrófa, melyben kis híján Brody kisfia is odavész. Nem marad más hátra, mint levadászni ezt a gyilkológépet, melyben a seriff és az oceanográfus mellé felfogadják a vén tengeri rókát, Quintet, akinek van némi tapasztalata Cápavadászat terén. Arra azonban egyikük sem számított, hogy a fenevad nemcsak veszélyes, de agyafúrt is, s egy igazi macska-egér harc jön létre közte és a három fős legénység között az óceán közepén.

Amitől a film mind a mai napig remekül működik, az a fokozatosan adagolt információ, illetve az, hogy bár véres és ijesztő dolgok történnek a film első felében, a rettegés tárgya nem jelenik meg ténylegesen a szemünk előtt (egészen a hatvankettedik percig, mely nem mellesleg a teljes játékidő fele). Persze ebben nagy szerepet játszott az is, hogy a forgatáson használt műCápa (nevezzük nevén: Bruce) többször is elromlott, állandóan javítgatni kellett, vagyis folyamatosan hátráltatta a stábot. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kényszerűség előhívta a kreatív energiákat, így történhetett, hogy minden egyes Cápatámadás tele van feszültséggel; itt egy leharapott láb, egy megcsonkított test, ott egy megcsócsált kar, egy elúszó fej, a vérrel vörösre festett tengervízről már nem is beszélve. A cápát mégsem látjuk, a jelenléte viszont nagyon is érezhető, köszönhető mindez például a Cápa szemszögéből felvett jeleneteknek. Ugyancsak ehhez tartozik a zene, amely a legendás John Williams érdeme. Ennek is az egyszerűségében rejlik az igazi ereje, hiszen mindössze két hangból tevődik össze, mégis olyan jellegzetes és ikonikus, hogy még az is A cápához tudja kötni, aki netalántán nem látta volna a filmet.

Emellett még szintén érdemes megemlíteni a színészeket is, hiszen rengeteget jelent, miként reagálnak az eseményekre, avagy, ahogy a rémület kiül egy-egy szereplő arcára, úgy a néző számára is könnyebben átérezhetővé válik egy-egy ilyen jelenet súlya (Spielberg egyébként ezt már remekül alkalmazta az 1971-es Párbaj című filmjénél, s később az első Jurassic Park is ettől vált hatásossá). De mindenképp érdemes megjegyezni, hogy a három főbb karakter is jól lett megírva, külön-külön egy tipikus hősi archetípust jelenítenek meg, s mindháromnak egymástól elkülönülő, egyben sajátos viszonyrendszere van a címszereplővel. Ott van Brody, Spielberg kedvenc hőstípusa, a kisvárosi ember, családapa, akinek egy óriási fenyegetéssel kell szembenéznie, s testi vagy képességbeli hiányosságait eltökéltséggel, akaraterővel pótolja. A másik a Richard Dreyfuss által játszott Hooper, a tudomány embere, akinek valamennyi megnyilvánulásában érződik a csodálat és a félelem keveredő kettős érzete. A harmadik pedig Quint (Robert Shaw legismertebb szerepe), akinél úgy tűnhet, hogy a Cápa csak egy elejtendő állatként funkcionál, ám kiderül – s ettől zseniális a bő három perces monológja az Indianapolis hadihajó tragédiájáról –, hogy tisztában van vele, hogy egy könyörtelen fenevaddal áll szemben, s bármilyen keménynek is mutatja magát, a félsz őbenne is munkálkodik. De nemcsak külön, hanem együttesen is remekül működnek, s nemcsak azt öröm hallgatni, ahogy cukkolják egymást, hanem azt is látni, ahogyan összecsiszolódnak és összedolgoznak a cél érdekében.

Zárásképpen azonban még ki kell térnem arra is, hogy bár valóban egy klasszikusról beszélünk, azért ettől a hibái nem tudnak elrejtőzni: a Cápa művisége eléggé feltűnő (pláne mai szemmel), s éppen akkor a legkevésbé ijesztő, amikor ténylegesen láthatjuk. És bár ezt filmbéli mivoltának köszönheti, ahol kell az izgalom, kell a dráma és a nagy, mindent eldöntő összecsapás, de az azért kissé röhejes, hogy egy nagy fehér Cápa (vagy bármelyik emberevő fajtársa) abban a végtelennek tűnő óceánban egyetlen hajóra kezdjen vadászni… Ugyanakkor az is tény, hogy ez utóbbi „negatívum” rendkívül hatásos húzás volt a film részéről, hiszen elég csak az olyan cápás mozikra gondolni, mint a Háborgó mélység, A zátony, vagy a tavalyi Meg – az ősCápa, ahol a tengeri ragadozóknak leginkább a főszereplőkre fáj a foguk. S hát miből merítenek ezek az alkotások is? Természetesen Spielberg 1975-ös művéből!

Szerencsére azonban a fentebb említett hibáit jól kompenzálják azok az összetevők, melyek a kész filmet a klasszikusok közé emelték. Mert A Cápa nézése során valóban lehet izgulni, érezni a suspense-t, s nem mellesleg: igazán félni a mélyben leselkedő fenevadtól. Ezeket pedig az utóbbi negyvennégy év sem koptatta meg.