Szép új világ

2024.04.11 00:37 Elektra Csábiné Zsuzsi Olvasottság: <100x

0

Sziasztok!

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

2. A robot engedelmességgel tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.

3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.

/Isaac Asimov/

Sorozat: JOBBAK NÁLUNK

Na és akkor ahogy ígértem, jöjjön Arisza, a szuper robot, aki kicsit felforgatta a robotika három alaptörvényének meglétét azáltal, hogy megölt néhány embert, noha nem szándékosan, sokkal inkább ön- és családja védelmében. Már itt leszögezném, hogy jó indítás volt letenni a robotika alapjait, csak ezután nekiindulni annak a fejlettebb világnak, amit a film elénk tár, mert alighogy ezek a törvények beúsztak a képernyőre, az adott már egy alaphangulatot, amitől, ha lehet, a film még inkább baljóslatú színezetet kapott. Komolyságot, amivel elérte, hogy a néző odafigyeljen.

De miben is másabb ez a sztori, mint azok a filmek, amiket már eddig is láttunk, és amikben a robotok szintén embereket ölnek? Hát kérem szépen, abban – legalábbis szerintem –, hogy ez a film azokhoz képest kifejezetten élethűen hozza azt a világot és azt a jövőt, ahol is már az emberek mindennapjaiba beférkőztek a robotok. Illetve beivódtak a napi szintű használatba mindamellett, hogy segítik a különböző szakmákban levő munkafolyamatokat egy-egy munkahelyen belül is. Amivel nem is feltétlen lenne probléma, elvégre efelé tendál az ember meg ez a gépiesített világ, amiben élünk és fejlődünk. A probléma azzal van, hogy ezáltal maga az ember mind kijjelebb és kijjelebb szorul a nem feltétlenül szükséges energiaforrások piacán, a társadalomnak arra a szintjére, ahol kezd elértéktelenedni az élet. Persze a film kezdetekor itt még nem látványosan tartunk, hiszen kezdésnek éppúgy egy teljesen átlagos embercsaládot kapunk (jobban mondva, kettőt), akiknek az életét majdan követhetjük, mint a szokványos filmeken; de azért észrevehető már, hogy a robotika mennyire kezd az életük szerves része lenni, annak dacára is, hogy problémáik emberibbek nem is lehetnének.

A két család között a különbség annyi, hogy míg az egyik családban épp egy válás van folyamatban, és megy a vita a gyerekeken, teljesen érthető okokból (anyunak új társa van, el akarja hagyni az országot, így apu nem találkozhat úgy és annyit a gyerekeivel, amennyit akarna, ezért nem írja alá az engedélyt, hogy anya a gyerekeit külföldre vihesse: és cirkusz), addig a másikban egy cég küzd a fennmaradással és az örökös technológiai versenyhelyzettel, ahol egy vártnál is jobb projekt helyeződik egy nap kilátásba, amit nem szabad parlagon hagyni, ezért a családfő eldönti, hogy az ő, és csak is az ő cége lesz a piacvezető, ami a személyi felhasználású, emberküllemű robotokat illeti. Aminek, mondanom sem kell, nem örül mindenki maradéktalan, versenytársak éppúgy nem, ahogy az emberi ellenállók egy kisebb csoportja, akik arra tették fel az életüket, hogy visszaszorítsák a technológia alapú térhódításokat. Köztük is leginkább a robotokat. De amikor a technológia ilyen vívmányokat él meg és ennyit lép előre, annak a néhány ellenállónak (vagy: nem egyetértőnek, illetve versenytársaknak, akik ekkor már labdába se rúghatnak) a hangja vajmi keveset nyom a latba. A támadásokkal együtt is, amiket fiatal ellenszegülők kisebb csoportosulásokban végrehajtanak.

Mint később kiderül, persze, őket is a robotokat gyártó piacvezető cég irányítja, hogy kavarjanak csak minél nagyobb port, legalább addig is rájuk kerül a fókusz – mármint a robotokat gyártó cégre –, akinek a hírneve ezáltal folytonos maradhat. Erre mondják, a negatív hírnév is hírnév, elvégre; de, hogy visszamenjek a történetünk elejére, és értelmet adjak végre annak, amit fentebb említettem: hogy mi köze lesz egy átlagos életet élő családnak végül is mindehhez: a cégóriáshoz meg a cégóriás problémáihoz (egyúttal zárva is ezt a két család gondolatmenetet), hogy ez a család – ez az átlagos család a válási hercehurcáival, vitáival – lesz az a család, amelyik egy véletlen folyamán végül sikeresen belecsöppen – akaratán kívül persze – ennek a cégóriásnak abba az előbb említett, várhatóan nagy dobásába, amivel a robotokat gyártó cég (ha minden jól megy) technológiai egyeduralomra törhet majd Oroszország-szerte.

Olyanformán, hogy egy a kínaiaktól kapott emberi érzelmeket felismerő (arra reflektáló) robot prototípus, illetve ennek sorozatgyártása révén, beférkőzhetnek gyakorlatilag az emberek bőre alá; végképp kizárva a házi és szexrobotok minden eddigi, primitívebb változatát. Ami után, legalábbis, ha sikeres lesz a projekt, már semmi sem lesz többé ugyanolyan.

Hiszen az Arisza nevet viselő érző robot mellett valóban minden más üres bádogdoboznak fog tűnni. Még azok a robotok is, amelyek évekig jó szolgálatot tettek felhasználóiknak.

A fejlődés útja azonban már csak ilyen. Ha egyszer belendül, a gépezet nehezen áll le, mert az ember mindig több és több akar lenni annál, aki tegnap volt, illetve többet akar annál, amit eddig megszerzett...

Kivéve, ha nem jön közbe valami olyan anomália: mondjuk egy négyéves forma kislány, aki véletlen hamarabb kerül kontaktba a fejlettség koronájával – azaz az Arisza robot prototípusával –, mint bárki más, ezáltal elsődleges felhasználóvá konvertálva magát.

Millió az egyhez ugyan, hogy ilyesmi a valóságban valaha is megtörténhetne, de tételezzük fel, hogy egyszer mégis megtörténik, ahogy a filmben is megtörtént, emiatt pedig ennek a két családnak – akik eddig tudni se nagyon tudtak egymásról – az élete gyökerestől egymásba fonódik. Mivel ettől kezdve Arisza, a kislány érintése nyomán valóban csak ehhez a családhoz lesz hajlandó alkalmazkodni, ami azt vonja magával, hogy a sorozatgyártás is veszélybe kerül, és vele együtt minden más piacvezetésre tett előrelépési kísérlet is, minekutána Arisza lépten-nyomon az új családjával akar lenni.

Ha csak a cégóriás nem talál rá valamilyen módot, hogy a prototípust újra a cég érdekeltségébe és kötelékeibe vonzza: ami, lévén, hogy érző robotról beszélünk, olyan, mint galambbal sakkozni: együttműködésre képtelen szabálytalanságok halmaza.

Ariszát irányítani anélkül, hogy akarná, szinte felér a lehetetlennel – ezért, hogy ne veszítse el a milliárdokat érő „csodabotmixert”, a cégvezető nem átall minden eszközt bevetni, sőt akár a végsőkig is elmenni, hogy az a bizonyos nagy dobás, amit a világnak beígért, ne vesszen oda.

Még azon az áron se, ha ezért cserébe ennek az átlagos családnak is a cég bűvkörébe kell tartoznia.

De hát a piaci verseny már csak ilyen. Nincs tekintettel magánéletére, lakhelyelhagyási vágyra, semmire. Ekképpen a válás szélén talla-billéző család is kénytelen-kelletlen lesz egy kis ideig még egyben maradni, csak amíg Arisza ki nem üti a technológiai versenytársakat cserébe azért, hogy a cég vezetője meghagyja a család életét.

Ami bár párhetes látszatházasságon és az Arisza robot oldalán történő gondtalan életen kívül nem jelent a családnak többletkötelezettséget (csak a cég megbízhatóságán és tökéletesített robotjainak hírnevén folt ne essen), aztán mindenki mehet a dolgára. A dolgok mégis elindulnak egyszer csak rossz irányba, ami által ez a fene nagy együttműködés valami egészen másba torkollik. Mert attól kezdve, hogy kitudódik, hogy egy robot képesnek bizonyult megszegni a robotika legfőbb szabályait, és embert ölt (ahogy Arisza is tette, igaz, eleinte ön-, később családja védelmében), a dolgok felértékelődnek, és új prioritások helyeződnek kilátásba annak ellenére is, hogy Arisza több lett és jobb mindannyiuknál.

Na hát a filmről ennyit, nagy vonalakban, így is elég sokáig törtem a fejem, hogy hogyan öntsem szavakba, mert ez a film és a benne szereplő robot valóban több volt és jobb, mint amit az ember elképzel és feltételez, mindamellett is, hogy csupán fikció.

Ennek dacára elgondolkodtatott napokra, valóban milyen is lenne a világ, és milyen az élet, ha már ennyivel előbbre járnánk a technológiában.

Érző robotok, akik szeretetet adnak, hogy többé egyetlen ember se legyen magányos.

Robotok a kórházakban, olyan műtéteknél, amiknek a sikere egyenlő a nullával. Vagyis egyszerűen kivitelezhetetlen, mert emberi léptékben meghaladják az ember képességeit, ellenben a robotokéval, amit a legkevésbé sem.

Robotok az óvodákban, egy lázas gyerekkel a karjukban, amint orvosért indulnak.

Robotok az ágyban.

Robotok a családokban, akik második anyjukként vagy második apjukként szeretik és nevelik azokat a gyerekeket, akiknek az emberek életet adtak.

Egyszerűen elképzelni is félelmetes, hogy mennyire pótolható az ember; és mindaz, amit adni tud másoknak, illetve amire képes. Miközben az olyan dolgok is, mint a szeretet, a törődés, a nevelés, a társas emberi kapcsolatok, mint a szerelem meg a szex is, simán leutánozhatóak.

Belegondolni, hogy erre valaha képesek lehetünk. Tényleg képesek. Élettelen fémekből embereket kelthetünk életre, akik pótolják elhunyt gyermekünket, vagy bárkit, akire csak szükségünk van. Szinte tűpontossággal. A mesterséges intelligenciának lassan már így se maradtak korlátai.

Elgondolkodtató. Még akkor is, ha úgy érezzük, jelenleg távol vagyunk ettől. (Meg mi, magyarok le is vagyunk maradva ötven évvel, tudom!) Azt viszont nem, hogy a világnak előnyére vagy inkább hátrányára válna-e az a fajta robotika, ami az embert utánozza. Majdhogynem tökéletesen.

Egyszer talán megtudjuk!

Ajánlom ezt a 16 részes orosz filmsorozatot mindazoknak, akik szeretik a sci-fit, a robotikát, és nem átallnak megnézni ennyi, de ennyi problémát és összefonódást, miközben persze mindezért az egészért nagyra értékelik Ariszát, aki valóban – még ha egyelőre csak elméleti síkon is – kiváló, gondolatébresztő előhírnöke lehet annak, ami felé a technológia halad. Milyen is lenne egy ilyen világ! Elképzelni is furcsa!

Szerintem nagyon szerethető volt a sorozat annak ellenére is, hogy ennyire komolyra vették a figurát a készítők. Nem volt helye humornak. Mondjuk nem is igényelte a sorozat. Egyáltalán semennyire. A színészi játék is a helyén volt. A cégvezetőt utáltam. A családapát, Szafronovot szerettem. Pont jellegtelensége okán, illetve, hogy ugyanolyan szürke ember volt, mint az átlagemberek nagy százaléka. A válás miatt agybajt kapó családanyát, Allát meg azért, mert éppen annyi volt, és annyit szerepelt, amennyi a szerepe. Se több, se kevesebb.

A kamasz fiú, Egor fejlődési ívét.

Az út, amit a kölyök bejárt, igazi fejlődéstörténet. Noha még jellegtelenebbre sikerült, mint az apja. Nem volt benne külsőleg semmi emlékezetes, de nagy utat tett meg.

A lázadók közül kikerülő lányt, Zhannát, akibe a kölyök szerelmes volt, viszont szerettem nagyon. Karakán karakter volt. Talpraesett. A bátyja, Bars is. Ő kifejezetten jól hozta a lázadók vezetője posztot, bár a végére azért nagy visszaesésnek lehettünk tanúi karaktere szempontjából. Ő visszafele tette meg az utat, amit Egor előre.

A cégvezető feleségét, Svetlanát, aki halott kisfiát próbálta belelátni a/egy kis robotba végig, és nem szakadt el a kisfiú emlékétől még annak halála után se, nagyon meg tudtam érteni.

Gleb karaktere ellenben, hmm... Na az ő karaktere nagy játékos volt! Még a cégvezetőn is túltett, ami nagy szó. : )))

Összességében azt gondolom, a filmben mindenki a helyén volt. Senkiből nem volt se sok, se kevés. Pont annyi, amennyi kellett. Nem tudom, orosz sajátság-e, vagy csak így sikerült, mindenesetre jót tett a sorozatnak, hogy a karakterek besimultak a hétköznapi szerepbe. Illetőleg a cég vezetője, ebbe a dölyfös, később bosszúálló apa szerepébe, hiszen végtére is, nem is voltak Szafronovval (családapával) annyira idegenek, mint eleinte hitte az ember. Szafronov műtötte a cégvezető fiát egyszer rég, de a kisfiú nem élte túl a műtétet, egy életre megnyomorítva a családot, ami ettől kezdve a robotikában keresett menedéket. A cég vezetője valószínűleg ekkor kezdte el élete első robotjait feltalálni, hogy feleségének visszaadjon valamit abból, amit elvesztettek. Egy kisfiút. A kisfiukat. Bár maga a cégvezér ettől még nem dolgozta fel könnyebben a veszteséget. A feleségének azonban mindenképp könnyebb lett. A kis gyerekrobotot terelgette ettől kezdve, akár ha a saját fiuk meg se halt volna a műtőben. Noha Szafranovnak soha nem bocsátottak meg. Ami persze érthető. De egyben sajnálatos is, hiszen Szafronov sebészként mindent megtett annál az ominózus műtétnél, ahonnan indult a cégvezető iránta táplált gyűlölete.

Itt lehetne egyben beszélni arról is, hogy ha Szafronov helyett a műtőben például egy Arisza újgenerációs robot állt volna, akkor a kisfiú túlélte volna a műtétet. Ezt később a film vége felé Arisza el is mondja. Meg tudta volna menteni. A kisfiú azért halt meg, mert az emberkéz nem olyan precíz és ügyes, ami egy ilyen műtét sikeréhez kellett volna.

Szomorú eset, hogy a technológia megmenthette volna, de nem állt rendelkezésre. Most meg, mikor már létezik, mire mennek vele. Utólag semmire.

Emiatt is van olyan érzése az embernek, hogy sok a morális dilemma a robotok körül, pedig vannak területek, ahol sokat segíthetnének.

De, hogy szavam ne feledjem, kitérek még egy kicsit Ariszára, mint a karakterelemzésem fénypontjára; Arisza messzemenőkig best lett! Ami szerintem nem csoda! Végtelen jófejnek tartottam annak ellenére is, hogy sok hibát követett el. Mert a karakterét nem csinálták gonoszra. Nem érzéketlen gyilkosra, hanem valóban olyanra, akit vígan be lehet integrálni akár egy családba is, mert valóban többet érzékel a világból, mint a hozzá hasonló élettelen robotika. Nem véletlen mondom, hogy a történeti koncepció emiatt eltér a korábban látott öncélú hasonlóságoktól, ahol is a robotok zöme a saját túlélését helyezte legtöbbször előtérbe, illetőleg a saját jövőjét és csak utána mindenki másét (ld. Sonny karaktere, Én, a robot).

Tetszett, hogy ezzel szemben Arisza annyira, de annyira meg akart felelni az embereknek, a családnak, akik közé csöppent, hogy nem ment el a sorozat egy újabb gépek lázadása világfelforgatásba, hanem megmaradt „békésnek”. Lényegében csak Ariszára koncentrálva és az ő egyedi gondolkodásmódjára, minekutána képessé tették a filmbeli készítői önálló gondolkodásra.

Köszönöm a sorozatot a Netflixnek! Nagyon szerettem! Több ilyen „békés robotos” filmet lenne jó behozni a filmvásznakra! Nem csak önbíráskodó, egymással viaskodó harci robotokat, mert azért lássuk be, van a robotikának ennél célszerűbb felhasználása is, ami miatt egy érző robot is épp úgy igazi élménnyé válhat, már mint a képernyőkön, mint azok a társai, akik fegyvert fognak.