A Tom Holland-féle Pókember-trilógia nagyszabású lezárást kapott a Nincs hazaút formájában. A karakter nagy utat tett meg 2016-os MCU-s debütálása óta: harcolt a Polgárháborúban, harcolt Tony Stark és a galaxis őrzői oldalán Thanos ellen, eltűnt a csettintéskor, majd visszatért és részt vett Thanos legyőzésében, Bosszúállók-tag lett, átélte mentora halálát, rátalált az első szerelem, majd Mysterio cselszövése folytán a személyazonossága lelepleződött a világ előtt. Tom Holland játéka és a karakter fiatal, kiforratlan jelleme mindezekkel együtt filmről filmre, fokozatosan csiszolódott, de a nagy áttörés, amikor az ifjú Pókember végleg önállósodik és kilép Tony Stark és a Bosszúllók árnyékából, ezidáig váratott magára. A Nincs hazaúttal azonban a Marvel igazán kitett magáért, hiszen egy olyan epikus kalandot ad Pókembernek, ami méltó az MCU-s pályafutása során kirajzolódó felnövéstörténet kiteljesedéséhez. Ez ugyanis kétségkívül Tom Holland Pókemberének legmélyebb és legdrámaibb szerepe, a sötétebb hangvétel pedig csodákat művelt a karakterrel. Élete tragédiájával is szembe kell néznie, a gyász hatására pedig egy új, felelősségteljesebb ember és hős lesz belőle.
A fókusz végig Peter Parker karakterfejlődésén van, de nem ő az egyetlen kellemes meglepetés. A film főgonoszainak egy merész döntéssel nem akárkiket tettek meg: Doctor Strange félresikerült varázslatának hála "más univerzumokból" (értsd: korábbi Sony Pókember-filmekből), olyan ellenfelek érkeznek, mint Doctor Octopus, Zöld Manó, Homokember, Elekro vagy Gyík, de a korábbi Pókemberek is tiszteletüket teszik Toby Maguire és Andrew Garfield közreműködésével... Nem újdonság, hogy a Marvel tudja, mi kell a népnek, de ez a fajta multiverzum-tágítás, a nosztalgiafaktor, és ahogy a Toby Maguire, illetve Andrew Garfield-féle Pókember filmeket lazán, de egyértelműen az MCU-hoz csatolja, olyan zseniális, hogy nem lehet eléggé méltatni. Szintén jót tett a filmnek, hogy olyan színészekkel bővült a szereplőgárdája, mint Alfred Molina, William Dafoe, Jamie Foxx; különösen William Dafoe Zöld Manójának visszatérte volt zseniális, hiszen újabb réteget kapott a karakter. A nosztalgiahatást már csak a James Franco-féle Harry Osborn visszahozásával lehetett volna fokozni, egyébiránt a film kimaxolja a teljes Pókember-történelmet.
Nem felejt el ugyanakkor Marvel-film sem lenni: a bámulatos akciószekvenciák, a szolid humor és az elképesztő látvány is adottak, amiket jó adag érzelemmel is megfűszereztek. A végső összecsapás a Pókemberek és gonoszok között látvány tekintetében visz mindent, míg a levezetés Tom Holland Peter Parkere és Zöld Manó között a drámában roppant erős.
A befejező képsorok pedig olyan szívszorítóak, hogy érezhető: innen Peter Parker számára már tényleg nincs hazaút.
