Szemfényvesztés

2022.11.01 23:52 Artemisia Olvasottság: 509x

4

David O. Russell egy monumentális víziót álmodott vászonra, mely Hollywood színe-javát felvonultatja, a legszélesebb körben tárgyalja a globális társadalmi-politikai kérdéseket és magába olvasztja az összes létező filmműfajt. Mindennel rendelkezik, ami ahhoz kell, hogy a világ legjobb filmje legyen, és ügyes trükkökkel eléri, hogy sokszor annak is tűnjön; vagy legalábbis az utóbbi évek legfontosabb filmjének. Az impozáns szereposztás már önmagában egy kisebb mámoros állapotot okoz : nagyjából a 15-20. percig feltűnik a vásznon Christian Bale, John David Washington, Margot Robbie, Zoë Saldana, Michael Shannon, Mike Myers, Timoty Olyphant, Chris Rock, Taylor Swift. És akkor még nem említettük Robert De Niro, Anya Taylor-Joy vagy Rami Malek szerepeit.

Az eseménydús hely és idő, az I. világháborúból még fel sem ocsúdó, a gazdasági világválság sújtotta és fasizmus fenyegette Amerika egy tűpontos korrajzot tesz lehetővé, csodás díszletekkel, kosztümökkel, és hiteles korszellemmel, mely a világháborús veteránok testi-lelki sebeiről, a kollektív traumáról, a társadalomban egyre növekvő feszültségekről, ugyanakkor a szabadságkereséséről, a szerelemről, a bohém életérzésről, a dadaista művészet térhódításról (vagyis mindarról, amit a filmben Amszterdam testesít meg) egyaránt beszél. Szabadosan csapong egyik műfajból a másikba, magába vegyít krimit, noirt, politikai thrillert, drámát, tragédiát, szatírát, dokumentarista történelmi filmet, romantikus filmet, mindezt nyakon önti fekete komédiával és vitriolos burleszkbe csomagolja. Burleszk mivolta pedig a színészi játékokban mutatkozik meg leginkább, ott van például Christian Bale karikatúrát idéző, modoros, torzonborz doktora, Robert De Niro hősies tábornoka vagy Margot Robbie és Anya Taylor-Joy paródiába hajló sógornői viszonya, vagy épp John David Washington és Margot Robbie félreérthetetlenül Casablanca-replikáns románca.

A közel 15 évet felölelő történet lassan, modorosan építkezik, kedve szerint csapong az idősíkok, helyszínek, sőt, még a párbeszédek között is, egy roppant eleven élményt eredményez: összeesküvések, gyilkosságok, rejtélyek, puccskísérletek. Az agy helyett mégis inkább az érzékeket kívánja megdolgoztatni, vagyis úgy vezeti a nézőt az orránál fogva, hogy az észre sem veszi. Tagadhatatlanul bámulatos alkotás tehát, melynek a "Sok hűhó a semmiért" jeligéje akár szándékos fricska is a O. Russell-től a mai filmszakma irányába, talán éppen azzal mond a legtöbbet, hogy gyakorlatilag nem mond semmit a filmjével. Az Amszterdam maga a tökéletes szemfényvesztés, hiszen még sosem élveztük ennyire azt, ahogy pofátlanul palira vesznek minket. Merthogy David O. Russel ezt teszi. Beígéri a lehető legnagyobb illúziót, hogy aztán "Nesze semmi, fogd meg jól" mottóval, üres kézzel küldjön haza.