A Hetedik mára szinte érinthetetlen státuszba emelkedett. A legtöbb filmes toplistán ott szerepel minden idők legjobb thrillerei között, és gyakran hangzik el vele kapcsolatban a „zseniális” jelző. De mi történik, ha egy pillanatra félretesszük a kultikus státuszt, és megpróbáljuk józanul megvizsgálni a filmet?
Kiderül, hogy a Hetedik valójában meglepően kiszámítható, és sokkal inkább a hangulatára, mint a valódi mélységére épít. A film központi figurája, John Doe első pillantásra egy rendkívül intelligens és filozofikus sorozatgyilkosnak tűnik, valójában azonban egy önkényes erkölcsi diktátort látunk, aki saját maga nevezi ki magát bíróvá, esküdtszékké és hóhérrá egyszerre. A legnagyobb probléma, hogy a film soha nem ad hiteles választ arra, milyen alapon ő dönt arról, ki méltó a büntetésre.
Miért pont ezek az emberek? Miért éppen ők testesítik meg az emberiség bűneit? Hol húzza meg a határt? A válasz egyszerű: sehol. John Doe rendszere teljesen önkényes. Nem egy átgondolt filozófiát látunk, hanem egy zavart elméjű ember személyes rögeszméit. A film azonban hajlamos úgy tálalni ezt, mintha valamiféle mély társadalomkritikával állnánk szemben. Pedig valójában nincs szó másról, mint egy sorozatgyilkos önigazolásáról.
A hét főbűn motívuma önmagában sem különösebben eredeti. Évszázadok óta ismert vallási és kulturális alapvetés, amelyet a film egy látványos gyilkosságsorozat szervezőelvévé alakít. Ez önmagában ötletes, de korántsem zseniális.
A film ráadásul sokszor előre sejthető mederben halad. Már nagyon korán nyilvánvalóvá válik, hogy John Doe nem egyszerűen menekülni akar a rendőrök elől, hanem egy előre megírt tervet hajt végre, amelynek a nyomozók maguk is részei.
A végső csavar ugyan erős érzelmi hatást vált ki, de utólag visszatekintve inkább sokkoló dramaturgiai eszköz, mint valódi meglepetés. A film egy ponton már nem a nyomozásról szól, hanem arról, hogy a néző mikor kapja meg az elkerülhetetlen tragédiát. És meg is kapja. Pontosan úgy, ahogyan egy ilyen típusú thrillerben várható.
John Doe karakterével kapcsolatban is túlzásba esik a rajongás. Sokan minden idők egyik legnagyobb filmes gonosztevőjeként emlegetik, miközben a személyisége meglehetősen egysíkú. Szinte semmit nem tudunk meg róla. Nincsenek valódi emberi rétegei. Nem fejlődik. Nem változik. Ő maga nem karakter, hanem egy gondosan felépített szimbólum. Ez önmagában nem baj, de nem feltétlenül érdemli ki a zsenialitás címkéjét.
A film ereje elsősorban David Fincher vizuális világában rejlik: az állandó eső, a nyomasztó városi környezet, a reménytelenség és a fojtogató atmoszféra valóban kiemelkedő. Ám amikor a hangulatot lehántjuk róla, a történet meglepően egyszerű szerkezetű marad.
A Hetedik nem rossz film. Sőt, kifejezetten jó thriller. Csak éppen nem az a megismételhetetlen filmes mestermű, aminek az elmúlt harminc évben sokan beállították. Talán éppen ez a film legnagyobb paradoxona: a legendája sokkal nagyobbra nőtt, mint maga a film. És amikor lehántjuk róla a kultikus státuszt, egy jól elkészített, hangulatos, de erősen túlértékelt alkotás marad előttünk.
92 Hetedik (1995)
dráma | krimi | misztikus | thriller
David Mills (Brad Pitt) újonc nyomozó és társa, a nyugdíjba készülő William Sommerset (Morgan Freeman) egy elvetemült sorozatgyilkos után nyomoz, aki a bibliai hét főbűn szerint... több»
Szereplők: Morgan Freeman, Brad Pitt, Kevin Spacey, Gwyneth Paltrow, Richard Schiff
