A VOX mozimagazin jóvoltából premier előtt láthattam a filmet a Pólus Center Mozi nagy termében. Már-már izgatottan vártam azt az estét; annak ellenére, hogy a film első részéről lemaradtam, bár fontolgattam a megtekintését – azóta természetesen bepótoltam. Egy olyan esztendőben, amikor egy ember 92 filmet lát moziban, van miből meríteni, s valószínűleg elcsíp ezek közt néhány kiemelkedő alkotást; nehéz eldönteni, hogy egy adott filmet kikiálthat-e adott évbeli favorit filmjének, hisz nagy a konkurencia. Mégis, bár ilyen tekintetben is akad pár versenytárs; azt mondanám, hogy ebben az esztendőben talán ez volt a legüdébb mozizásom, már az év elején.
Képzeljünk el egy szituációt. Egy adott társaság elkezd röhögni egy poénon, valahol a nézőtér baloldalán. Még jóizűen kacagnak, amikor egy másik társaság már egy másik csacskaságon kezd el hahótázni, valahol a nézőtér közepén. Hogy aztán a nézőtér jobb oldala is becsatlakozzon a kánonba, s mindez a film végéig folytatódott. És persze simán elképzelhető, hogy néhányan – persze teljesen érthetően – szörnyülködve, vagy csupán csöndben figyelték a vásznon történteket, s hallgatták a vihogást, megjegyezve, mégis hova kerültek... Kicsit olyan volt ez az egész, mintha a nézőközönség hosszú próbák során keresztül gyakorolta volna ezt a „szereplést”; vagy mintha egy televíziós vetélkdőkön előforduló „hangulatfelelős karmester” vezényelt volna minket. De nem volt minderre szükség, csupán önfeledten kacagtunk, vihogtunk és hahótáztunk. Na persze könnyen elképzelhető, hogy az idő ez esetben megszépítette, kicsit felnagyította az emlékeket, illetve soraim tekinthetők akár afféle Háry Jánosi nagyzoló füllentésnek is. Mégis, határozottan hasonló történésekre vélek emlékezni a film kapcsán.
Valahogy összeállt az egész film. Még talán a leggusztustalanabb jelenetek is illettek a filmbe. Az én esetemben talán akkor szakadt el totálisan a cérna, és kezdtem el már-már zokogva röhögni, amikor a sátras árnyékos jelenet került a vászonra. Volt még egy szerintem zseniálisan eltalált jelenet. Will Smith - Just The 2 of Us című dalának átdolgozása. Na persze könnyen elképzelhető, hogy nem ez a dal az eredeti verzió. Az biztos, hogy számomra a legismertebb. Ugyanis megvettük Will Smith aktuális albumát kazettán, amit rongyosra hallgattam; s ez a szám került talán a legközelebb a szívemhez. S amikor a filmben is felcsendült ez a dallam, még ha kicsit pikírtabb verzióban is, talán csúcspont közeli pillanat volt.
Számomra Heather Graham volt a legvonzóbb Powers-lány, bár a másik kettőre sem lehet ilyen tekintetben panasz. S hát számomra mindenképp ez az epizód a kedvenc Austin Powers-film, bár az első rész is kifejezetten derítő alkotás volt. A harmadikat én már egy kicsit talán eltúlzottnak éreztem, különösen az össznépi összeborulás volt furcsa; valahogy már nem pukkantak annyira a poénpetárdák.
