Érdekes átalakuláson ment át a páros, egészen a 60-as évek végétől (melyet például az Isten megbocsát, én nem című, félig-meddig önmagát már komolyan vevő film fémjelez), csaknem a 90-es évek közepéig, a Bunyó karácsonyig klasszikusáig terjedően. Minden valószínűség szerint – és ezt talán még a készítők vagy a főszereplők sem tagadnák (sem cáfolnák) – nem igazán volt eldöntött tény, hogy mi is legyen az alapkoncepció. Tekintve a történeti dramaturgiát (ha van), a szereplők alapkarakterét, és így tovább. Kezdetekben észrevehetően maradtak az európai alapokon, betartva az olasz (nyugat-német) westernek jellemzőit, esetleg némi kezdeményezést átvéve Sergio Leonétól valóban komolyan szerettek volna debütálni. Ez egészen a Fordítsd oda a másik orcád (1974) című igazán remek kis moziig tart, vagy mondhatnánk a Különben dühbe jövünk immár majdnem 50 éve tartó imázsát is. Azt, hogy valójában honnan jött a puszta kezes kiütések és a hatalmas jobb egyenesek jellegzetes világa, melyben igazán senki nem sérül meg vagy ütik ki igazán, hát, senki nem tudja. Ámbár nagyon egyedivé vált, és igazán egy fantasztikus és utánozhatatlan egyediséget adott. Terence Hill slendrián, hányaveti attitűdje átalakult elegáns, mértéktartóan komikus karakterré. Bud Spencer nem kevésbé, többnyire inkább a termetes megjelenésével és ellenállhatatlan pofonjaival, mintsem pisztolyövvel az oldalán vette fel a harcot az ellenféllel. Nem kevesebb ovációt érdemeltek ki a számos filmjeik során gyakran ismétlődő kaszkadőreik – sok esetben igazán látványos munkát végeztek, s azt gyanítjuk, nem vesztettek a hírnevükből ezáltal.
Jelen esetben egyébként talán az egyik legjobban összeszedett filmjükről van szó, noha ennek az első része szintén szép munka volt. A későbbi alkotásaikban az olykor-olykor a burleszk felé tartó, gyakran nevetséges megoldásokig nyúló epizódok lehangolónak tűnnek. Többször azt érezni, hogy már maga a történet is feleslegesen túlcizellált, vagy azt kár volt nagy dobra verni. Máskor azon kapta magát a néző, hogy az eddig patikamérlegen kimért jelenetek miért kapnak elsietett pongyolaságot. Végtére is elmondhatni, hogy filmjeik sokasága megunhatatlan, valami delejes vonzerőt gerjeszt az újbóli megtekintésre, mondhatni örökzöldek maradnak generációkon át. Az értékelések ilyen módon jórészt a teljes életműnek szólnak, hiszen ki merné bármelyikre is azt mondani, hogy átlagos, ha rájuk gondol.
Érdekes átalakuláson ment át a páros, egészen a 60-as évek végétől (melyet például az Isten megbocsát, én nem című, félig-meddig önmagát már komolyan vevő film fémjelez), csaknem a 90-es évek közepéig, a Bunyó karácsonyig klasszikusáig terjedően. Minden valószínűség szerint – és ezt talán még a készítők vagy a főszereplők sem tagadnák (sem cáfolnák) – nem igazán volt eldöntött tény, hogy mi is legyen az alapkoncepció. Tekintve a történeti dramaturgiát (ha van), a szereplők alapkarakterét, és így tovább. Kezdetekben észrevehetően maradtak az európai alapokon, betartva az olasz (nyugat-német) westernek jellemzőit, esetleg némi kezdeményezést átvéve Sergio Leonétól valóban komolyan szerettek volna debütálni. Ez egészen a Fordítsd oda a másik orcád (1974) című igazán remek kis moziig tart, vagy mondhatnánk a Különben dühbe jövünk immár majdnem 50 éve tartó imázsát is. Azt, hogy valójában honnan jött a puszta kezes kiütések és a hatalmas jobb egyenesek jellegzetes világa, melyben igazán senki nem sérül meg vagy ütik ki igazán, hát, senki nem tudja. Ámbár nagyon egyedivé vált, és igazán egy fantasztikus és utánozhatatlan egyediséget adott. Terence Hill slendrián, hányaveti attitűdje átalakult elegáns, mértéktartóan komikus karakterré. Bud Spencer nem kevésbé, többnyire inkább a termetes megjelenésével és ellenállhatatlan pofonjaival, mintsem pisztolyövvel az oldalán vette fel a harcot az ellenféllel. Nem kevesebb ovációt érdemeltek ki a számos filmjeik során gyakran ismétlődő kaszkadőreik – sok esetben igazán látványos munkát végeztek, s azt gyanítjuk, nem vesztettek a hírnevükből ezáltal.
Jelen esetben egyébként talán az egyik legjobban összeszedett filmjükről van szó, noha ennek az első része szintén szép munka volt. A későbbi alkotásaikban az olykor-olykor a burleszk felé tartó, gyakran nevetséges megoldásokig nyúló epizódok lehangolónak tűnnek. Többször azt érezni, hogy már maga a történet is feleslegesen túlcizellált, vagy azt kár volt nagy dobra verni. Máskor azon kapta magát a néző, hogy az eddig patikamérlegen kimért jelenetek miért kapnak elsietett pongyolaságot. Végtére is elmondhatni, hogy filmjeik sokasága megunhatatlan, valami delejes vonzerőt gerjeszt az újbóli megtekintésre, mondhatni örökzöldek maradnak generációkon át. Az értékelések ilyen módon jórészt a teljes életműnek szólnak, hiszen ki merné bármelyikre is azt mondani, hogy átlagos, ha rájuk gondol.