Noha a filmet Dario Argento ún. állattrilógiájának tagjaként szokás aposztrofálni, a címben szereplő "macska" valójában egy korbácsfajta, és csupán egy dialógusban elejtett félmondat utal a címre, amelynek kb. semmi köze sincs a produkció tartalmához. És hogy indításként valami személyeset is elmondjak: Argento második rendezése számomra kicsit csalódást jelentett, noha el kell ismernem, hogy vannak benne jó ötletek, sőt, még a humor is a helyén van, nem teng túl, nem blőd, de képes oldani a feszültséget. Azt a feszültséget, amely viszont sajnálatos módon sokszor leül a filmben. Jól indul a darab, érdekes a vak férfi és az általa nevelt kislány párosa, egy nagyon is szerethető és emberi kettőst kapunk velük, akikért valóban tudunk izgulni. Az első gyilkosság után azonban olyan kusza történet kezdődik, amely inkább fárasztó és helyenként unalmas, semmint érdekfeszítő. Szerintem borzasztó hosszú a film játékideje, rengeteg sallanggal, időhúzó jelenetekkel, sehová sem vezető cselekményszálakkal.
A főbb karaktereket jól kidolgozták, szimpatikus az idős férfi és a kislány, vagy akár az újságíró, a mellékszereplők azonban kevésbé életteliek, noha természetesen rengeteg a lehetséges gyanúsított, valamiért mégsem működik ez az egész film, az áldozatok is leginkább csak azért szerepelnek benne, hogy legyenek, lényegében véve nem sokat tesznek hozzá a történethez. Noha Argento a nézővel megjáratja a felső tízezer palotáját és a homokosbárt is (ahová az egyik genetikus jár), sőt, viszonylag gyakori vendégek lehetünk a kutatóintézetben is, ez a társadalmi panoráma igencsak gyengére sikerül, a figurák jellegtelenek maradnak. A legjobb mellékszereplő talán a kicsit Öveges professzorra hajazó, SZTK-keretes szemüvegű idősödő borbély, aki miközben az újságírót borotválja, toroknyisszantásról és miegymásról beszél, a film egyik legviccesebb jelenetét szolgáltatva ezzel, majdnem hangosan felnevettem, látva szegény James Franciscus halálfélelmét. (A másik poénos jelenetsor szintén Franciscushoz fűződik, szerencsétlen figurája megint csak halálfélelmet kénytelen átélni, amint görcsösen kapaszkodik a Catherine Spaak által játszott szereplő vezette autóban az üldözéses jelenetben.) Ezektől a jobb pillanatoktól eltekintve azonban a film sokszor csak döcög, nincs igazán ritmusa, a kezdeti érdeklődésem sajnos viszonylag hamar elmúlt, miután lelassult a tempó.
Jóllehet a filmet általában a giallók közé sorolják be, a szónak szinte minden értelmében véve vérszegény. Adott ugyan a gyilkos - és a már-már kötelezően egyes szám első személyben közvetített gyilkosságok -, de igazából nem hoz túl sok izgalmat a történetbe. A kivégzésnek minősíthető emberölések brutálisak ugyan, de kevésbé látványosak, mint Argento sok későbbi filmjében (vagy akár a giallo/horror más olasz képviselőinél), viszont érdekességként megkapjuk azt, hogy a gyilkosságoknál a kamera rázoomol a tettes szemére, ami majd pl. a Tenebrében is előkerül. Ez egyúttal szimbolikus ötletnek is minősíthető, hiszen egyrészt játékos utalás lehet a nyomozást irányító vak rejtvénykészítőre, másrészt arra is, hogy a tettes végig szem előtt van, mégsem tudják azonosítani. Egyébként érdekes, hogy a filmből szinte teljesen kimarad a rendőrség, a nyomozást a bizonyos értelemben véve marginalizálódó személyek folytatják le: a vak férfi eleve deficittel küzd a társadalom szemében, a kislány még gyerek, ezért nem lehet teljes jogú tagja a felnőttek társadalmának, az újságíró pedig egy sokak által szenzációhajhásznak tekintett szakma képviselője - amit jól reprezentál a pályaudvari jelenet is, ahol a zsurnaliszták egymás sarkát tapossák le egy jó cikk reményében -, és kénytelen elmerülni a mocsok világában is. Mindamellett érdekes vonulata a filmnek a hármójuk együttműködése, s a vak Frank Arno figurája telitalálat, s különösen érzékletesen mutatja be Argento azt, hogyan tör elő a szelídnek tűnő bácsikából a dühös ember a kislány elrablását követően (szerintem a leginkább kifejező jelenet e tekintetben az, amikor Arno a konyhában idegességében nekimegy minden bútornak, holott azelőtt rutinosan mozgott ott, s ezzel tökéletesen visszaadja a rendező a férfi zaklatott lelkivilágát). Nagy erénye a filmnek, hogy a két férfi főszereplőt rutinos színészek alakítják: Karl Malden kitűnő jellemszínész (volt), James Franciscust pedig jómagam eddig csupán A majmok bolygója 2. részében láttam, de úgy vélem, itt is hitelesen alakítja a figurát. Morricone zenéje különleges és nagyon is a filmhez illő, az operatőri munka is dicsérendő (látvány tekintetében jók a közeliben ábrázolt gyilkosságok), azonban a forgatókönyv helyenként suta és kidolgozatlan. Izgalmas lett volna a gyilkos indítéka - kb. a sztori közepénél kiderül, hogy a különleges XYY-kromoszóma állítólag erőszakos hajlamokra predesztinálja az ezzel élő delikvenst, ezért is lenne érdekes, hogy egy genetikai kutatóintézetben játszódik a film -, de ezt eléggé elnagyolták, miközben a film végi tetőn üldözős jelenetet túlságosan elnyújtották.
A kilencfarkú macska talán jogosabban nevezhető kriminek, mint giallónak, és jó pont, hogy csak lassan derülnek ki a dolgok, de rettenetesen elnyújtották a sztorit, és nem éri el az igazi argentói filmek színvonalát. Kicsit lapos alkotás, szerintem kevésbé bátor a kísérletezések terén, mint mondjuk a Tenebre, inkább még mintha a korabeli olasz-NSZK tucatkrimikre hajazna, bár mindenféleképpen elismerendő, hogy akadnak benne egyéni ötletek (a sírrablás pl. a gótikus horrorok jellemző motívuma, Argentónak azonban ezt is sikerül újraértelmeznie, de érdekes pl. az Arno botjában elhelyezett tőr, vagy a gyilkos szemére való összpontosítás). A kevésbé véres gyilkosságok mellett a szexualitás is majdnem teljesen kimarad, ami pedig a giallók motívumkészletének szinte állandó része, itt egy meglehetősen lanyha szerelmi jelenettöredéknek lehetünk csak szemtanúi. A helyenként döcögős film nézhető ugyan, de nem biztos, hogy minden néző érdeklődését fenn tudja tartani két órán keresztül, és inkább minősíthető egy kvalitásosabb krimi-iparosmunkának, mint remekbe szabott giallónak, így a magam részéről átlagosnak értékelném.
