1965-ben nehéz kijelenteni, hogy Herschell Gordon Lewis egy slasher-t csinált.
Ugye?
De mégis ő az úttörője ezeknek a belezős, hentelős filmeknek, és ezért jár, ha már „post mortem” is, a tisztelet.
A Color Me Blood Red anno a kritikusokat sem igazán győzte meg, így a rendező más irányba indult el, és olyan újabb, korszakalkotó műveket hozott létre, mint például a The Gruesome Twosome.
Ám ezúttal azonban még a gore-é a főszerep, a kísérletezés, újítás pedig éppen a tetőfokára hág.
Mit talált ki vajon rendezőnk?
Mi a sztori?
Egy alkotói válságban szenvedő festő, Adam Sorg (Gordon Oas-Heim) a tökéletes vörös színt keresi, de nagyon elégedetlen az árnyalatokkal, amivel próbálkozik.
Az ügynöke (Scott H. Hall – Blood Feast) folyamatosan hívogatja, hogy ideje volna valami újat alkotnia, de valahogy egyszerűen nem találja azt, amit keres, és ez iszonyatosan frusztrálja.
A Fansworth Galleryben vannak kiállítva a művei, de nagyon vegyes a megítélése, hiszen az ádáz kritikus (William Harris) szerint nem éppen kiforrott a stílusa, és a színhasználata sem tökéletes.
Persze, mint tudjuk, a művészeket gyakran frusztrálja, hogy mit gondolnak róluk, annak ellenére, hogy ő is büszke és konok, de tisztában van vele, hogy valamilyen irányban most már váltani kellene, hogy a nehezen megszerzett hírnevén ne essen csorba.
Barátnője, Gigi (Elyn Warner) persze nem nézi jó szemmel, hogy a férfi ennyire magának való és frusztrált, ráadásul hiába szereti a férfit, úgy érzi, az túl kevés időt tölt vele.
Na már most, ki gondolná, hogy éppen egy apró baleset, egy földön felejtett keret és egy görbe szög nyújt majd megoldás a problémájukra.
Hiszen a kifröccsenő vér árnyalata pont az, amit mindeddig keresett, a tökéletes vörös.
A csodálatos vörös.
Így nincs más hátra, mint hogy kikeverje azt.
Sejthető, hogy a legegyszerűbb az volna, ha a rendelkezésére állna a tiszta anyag, csak sajnos tetemes mennyiséget igényelne egy kép megfestése, ahhoz, hogy elég legyen.
Na meg, hogyan szerezze be hősünk az alapanyagot?
Ráadásul iszonyatosan remegő kézzel, teljesen kimerülve és hullafáradtan képtelenség befejezni az alkotást, így gyorsan ki kell találjon valamilyen megoldást erre a sürgető problémára.
Ismét csak egy véletlennek köszönhetően a temperamentumos Adam végül kitalálja, hogyan szerezhet megfelelő mennyiségű vért a festményeihez.
Nem nehéz kitalálni.
Innen a Color Me Blood Red egyszerre válik horrormozivá és némileg talán kissé komolytalan vígjátékká, ami közben ügyesen kigúnyolja a művészeteket, illetve magukat az alkotókat és a különféle irányzatokat is.
Annak ellenére, hogy az alapötlet számomra igencsak képtelen, a kivitelezést és a végeredményt kimondottan érdekesnek és izgalmasnak találtam.
Az alapanyag maga a vér, melyhez a festő nyúlni kénytelen, ugyanis valóban viszonylag egyszerű és kéznél van, illetve könnyedén hozzáférhető, ha ügyesek és bátrak vagyunk.
Abszurd és groteszk.
Itt nincs reveláció, csak a nyers valóság.
Ami kissé zavaró a jelen filmünk folyamán, hogy bizonyos operatőri beállítások igencsak életlenre sikerültek (vajon véletlen, vagy direkt?), melyek funkciója akár az abszurditás erőteljes növelése is lehetne.
A gore/slasher jegyek ezúttal nem túl erősek, a pszichológiai hatás szerintem sokkal inkább érvényesül és dominál.
Ez viszont kifejezetten jól áll a filmnek.
Így végszóként csak annyit tudok mondani, hogy a mester munkásságát egyszer mindenképpen érdemes megtekinteni, és egy kis kikapcsolódásért, szórakozásért még ezt a kissé innovatív horrort is jó szívvel ajánlani tudom.
A zene, amit David F. Friedman komponált, passzolt a műhöz, teljesen összesimulnak.
Nálam ez így 74%, és négy csillag.
47 Color Me Blood Red (1965)
Egy pszichopata művész embereket öl meg, hogy a vérüket felhasználhassa a festményeihez.
Szereplők: Gordon Oas-Heim, Candi Conder, Elyn Warner, Pat Finn-Lee, Jerome Eden
