Ettore Scola idehaza ritkán játszott – és talán kevéssé is ismert – tragikomédiája az olasz baloldaliak egy nemzedékének kiábrándultságáról mesél, rámutatva arra, hogy a világmegváltó terveket dédelgető emberek is csak jelentéktelen porszemmé degradálódnak, ha a történelem és a megváltoztathatatlan rendszer „bedarálja” őket. A történet három férfi „se veled, se nélküled” jellegű barátságát követi nyomon a II. világháború végnapjaitól kezdve, s édesbús módon elsiratja a nagy illúziók, a tervezgetések világát.
A film meghökkentő módon indul, ugyanis a főcím alatt a rendező háromszor fut neki a cselekmény elbeszélésének, háromszor láthatjuk, amint egy autó megáll egy villa előtt, és kiszáll belőle két férfi és egy nő. Ez az én értelmezésem szerint utalhat egyrészt a cselekmény középpontjában álló három férfira, másrészt azonban arra is, hogy a modern világot csak ilyen „töredezett”, „döccenős” nyelvezettel lehet leírni, a világ egyszerre lett nevetséges és tragikus, az illúziók elvesztése és a rendszer megváltoztathatatlansága feldolgozhatatlan élményévé vált a háborús baloldali nemzedéknek. A főcímet követően a film átvált fekete-fehérbe, s lassan megismerjük a történet előzményeit. A nácik ellen partizánként harcoló férfiak barátságát paradox módon éppen a háború kovácsolja össze, majd a béke beköszöntével a nézetkülönbségek miatt felüti köztük a fejét az egyenetlenség.
Antonio, a jószívű, de maga körül folyton bajt keverő műtőssegéd (Nino Manfredi) beleszeret Lucianába (Stefania Sandrelli), ám a nő hamarosan belehabarodik a férfi barátjába, az ügyvéd Gianniba (Vittorio Gassman). Gianni azonban sutba dobja az eszményeit, egy gazdag férfi szolgálatába áll, sőt, be is házasodik annak családjába, szó nélkül otthagyva Lucianát. A nő a harmadik baráttal, a családját otthagyó, filmbolond, hatalmas újságírói karrierről álmodozó Nicola (Stefano Satta Flores) oldalán próbál vigasztalódni, mígnem egy majdnem tragikussá váló, de groteszkbe fulladó esemény véglegesnek tűnő módon külön utakra tereli a három férfit.
A hirtelen színesbe visszaváltó film immár a jelenhez közeli eseményeket mondja el. Gianni végül eléri a gazdaságot és a hatalmat, de boldogtalan. Cinikus, érzéketlen emberré válik, akit még a szerettei halála sem indít meg. (Groteszk jelenetsor, amikor Gianni villájában mindenki menekül a másik elől, mert még a beszélgetésre is képtelenek, s a rendező egyértelműen elítélően nyilatkozik a családról: Gianni ügyefogyott feleségéről, a nő még ostobább bátyjáról, illetve a kapzsi, kizsákmányoló apjukról.) Nicola szintén egy „visszafejlődés-történet” részesévé válik: miután egy filmes kvízműsor utolsó fordulójában elbukik, visszahúzódó emberként éli az életét, s gyakorlatilag feladja a korábbi álmait. Habár lehetősége nyílna találkozni a nagy példaképével, Vittorio De Sicával, már ez sem hozza lázba. A három barát közül csupán az elvei mellett hűen kitartó Antonio találja meg az igazi boldogságot, így egyértelművé válik Ettore Scola üzenete.
A film furcsa elegye a vígjátéknak és a tragédiának, játékosan ötvözi a cinizmust, a humort, a melankóliát és a szentimentalizmust, miközben mégis fajsúlyos tud maradni. Scola számos szokatlan megoldást alkalmaz, pl. nem egy alkalommal láthatjuk a szereplők körül „megmerevedő” világot, miközben maga a szereplő elmondja a gondolatait, de arra is több példa akad ebben az alkotásban, hogy egy-egy figura „kiszól” a nézőknek. Érdekes filmes önreflexióknak is szemtanúi lehetünk, ugyanis jó néhány jelentős olasz művész (Vittorio De Sica, Federico Fellini, Marcello Mastroianni) önmagát alakítja a kamerák előtt. Az alkotók groteszk módon látják és láttatják az 1945 utáni Olaszországot, amely az ő értelmezésükben gazdaságilag fejlődött ugyan, egyéb tekintetben viszont megragadt egy régebbi korszakban. Ugyanakkor rámutatnak az olasz baloldal gyengeségére (gyengeségeire) is, az emberek erkölcsi tartásának hiányára vagy éppen a cselekvőképességük ingatagságára, azaz őket is felelőssé teszik azért, mert nem tudták megváltoztatni a környezetüket, elrontották azt, aminek a végrehajtására - legalábbis az alkotók szerint - a II. világháború után lett volna esélyük. Habár nem ez a legjobb film, amit életem során láttam, és a bő kétórás játékidő is talán kicsit sok ennek a történetnek, érdemes megnézni.
