Edoardo Vitaletti rendezésében és Keegan DeWitt zenéjével induljon ez a gótikus horror/dráma.
Ha megnézed rendezőnk legújabb horrorját, a The Last Thing Mary Saw című filmet, azonnal Robert Eggers puritán rémálma, A boszorkány juthat szerintem eszedbe.
De Edoardo Vitaletti kőkemény, vallási fanatizmusról szóló gótikus vallomása, és az a szadista brutalitás, amivel elhalmoz, inkább Mary Harron lenyűgöző, lassú égésű sorozatához, az Alias Grace-hez hasonlít leginkább.
Ez igazi amerikai gótika, szóval igen, lehet, hogy valami természetfeletti van a háttérben.
De az igazi horror itt (vagy inkább ezúttal is) az emberiség, és az öröm, amit az emberek azok elpusztításában lelik, akik nem illenek bele a rájuk osztott szerepekbe, vagyis nem állnak be a „sorba”.
Mit is láthatunk a vásznon?
Az 1840-es évek New York-i Southoldjában játszódó The Last Thing Mary Saw egy vérkönnyeket síró nővel kezdődik, amit egyből premier plánban láthatunk.
Egy per zajlik, és Mary (Stefanie Scott, Insidious: A gonosz lélek) áll a középpontjában.
Valakit meggyilkoltak, és a nagyon fiatal, lázadó és – mint hamarosan kiderül – furcsa családtagot hibáztatják.
Innen Vitaletti fejezetenként küld minket vissza, brutálisan fenyegető és gyakran kanyargós pillantást vetve Mary útjára a problémás lánytól a megvádolt gyilkosig.
Mary történetét Eleanor (Isabelle Fuhrman, Az árva), a szobalány történetével párhuzamosan meséli el, akibe beleszeret. A szigorú kálvinista háztartásban ezt a kalandot maga az ördög és a nagyon mélyen gyökerező gonoszság jelének tekintik.
A család matriarchájával való konzultáció után a fiatal nők veszélyes útra lépnek.
Kőkemény büntetés vár rájuk minden sarkon, de ennek persze nincs más következménye, mint hogy még közelebb kerülnek egymáshoz.
Ezek a korai jelenetek, a tüzes, de visszafogott, égető szenvedély és az elhúzódó, kegyetlen büntetés (órákon át rizsre térdepeltetnek) szembeállítása megalapozza a film legnagyobb erősségét: a nyugtalanító feszültséget, amely még az időnként tényleg fájdalmasan lassú tempó alatt is áthatja az egészet. Sok szempontból úgy érezzük, hogy ez a film talán jobb lett volna egy komoly színdarabként. A bensőséges szereposztás és a lassú építkezés talán nagyobb hatást váltott volna ki, ha a nézők közelebb lennének a cselekményhez.
Scott és Fuhrman finoman egyensúlyozzák a tétova szerelmesektől és félénk fiatal nőktől a vádlott gyilkos nőkig tartó útjukat, egyértelműen a két színésznő a film szíve, és lelke.
Az ő alakításuk határozza meg a filmet, amely azért időnként nagyon elveszik a saját extrémlassú feszültséghajszolásában, és a történet ilyetén bemutatásában.
Ahogy Vitaletti szövi nyálkás és nagyon kusza hálóját, David Kruta operatőr minden egyes jelenetet kísérteties, árnyékokkal átszőtt szépséggel ruház fel. Zseniális kamerakezeléssel operál és ejt ámulatba minket.
A pislákoló gyertyafény baljós imbolygása és kísértetiessége, a kimondott és kimondatlan dolgok csillogó csendjében táncol.
De ha az üzenet és a narratíva eme kétértelműsége nem hangzik vonzónak, akkor lehet, hogy a The Last Thing Mary Saw nem fog tetszeni.
Bár a történet a már „megszokott” revenge-ről szól, nem nyújt olyan katarzist, mint az ilyen művek általában.
Talán a nem megszokott építkezése és a lassúsága miatt.
Mindezek ellenére mégis van benne valami sötét, valami varázslatos.
Ha egy olyan hangulatos darabot keresel, amiben elveszhetsz, akkor gyújts egy gyertyát, kapcsold le a villanyt, és nézd meg egyes-egyedül a The Last Thing Mary Saw-t az üres lakásban, hogy tisztán láss!
Részemről fanoknak azért ajánlott.
