Az Óz, a csodák csodája filmtörténelmet írt. Minden értelemben klasszikus, akár ha a filmzenéjére, a szereplőgárdájára vagy éppen az adott kor technikai újdonságaira gondolunk, amelyeket először alkalmaztak széles vásznon. Na és a film története sem olyan, ami könnyen felejthető: Dorothy és a gonosz nyugati boszorkány harca a szárnyas majmokkal és a pöttömökkel, na meg a sárgaköves út és a rubinvörös cipellő. Nem csoda hát, hogy 2013-ban mindenki tűkön ülve várta, hogy egy új kalandban legyen részünk Smaragdvárossal és annak lakóival. Főleg, hogy elég hosszú ideig kellett várni a folytatásra (1985-ben ugyan készült egy film Visszatérés Óz birodalmába címmel, de ez eléggé felejthetőnek bizonyulhatott, hiszen szinte semmit nem tudok róla). Ebben a sztoriban pedig még bőven van spiritusz, főleg a 3(sőt, lassan a 4 és az 5D) korában.
A látvány persze magától értetődik. Már ’39-ben is biztosan szemet gyönyörködtetőek voltak a forgószeles jelenetek, ahogy Óz birodalmába átlépve feltárul a technicolor, s Glinda, a gyönyörű jó boszorkány buborékban utazva pottyan le Pöttömföldre. Az Óz, a hatalmasban (nyilvánvalóan) különös gondot fordítottak ezekre a jelenetekre. Már-már kicsit önkényesnek is tűnik a 3D kihasználása, úgy repül a cirkuszkocsi az arcunkba, hogy öröm nézni, aztán kitárul a világ (ahogy Dorothynak is az eredeti filmben), s olyan színkavalkád következik, hogy csak ámulunk is bámulunk. A film eleje hűen lépdel Judy Garland klasszikusa nyomában, de nem másolja azt szolgaian (nem is teheti, lévén, hogy inkább amolyan előzményfilmről van szó, nem folytatásról). A CGI-al nem fukarkodtak, ami az operatőri munkát illeti…annyi itt a látvány, hogy nem kellett magukat túlzottan megerőltetni.
Egy mese alapvetően tartalmaz sztereotípiákat. A jó tündérien jóságos, a gonosz elvetemülten ördögi. Itt azonban kissé túlzottan zavaró a karakterek egysíkú jelleme: Michelle Williams Glindaként olyan bájos, s annyira pozitív, hogy az már fájó. Evanora viszont főgonosznak nagyon kevés – még a megzöldült Theodoraval ketten együtt sem tesznek ki egy valamire való antagonistát. S ha már Kunis kisasszonynál tartunk (akit egyébként többnyire kedvelek): a film elején a naivitása miatt idegesítő (egy csók és egy kis táncikálás miatt a holdfényben azért még indokolatlanul korai örök szerelmet fogadni), a kizöldülése után pedig a vinnyogása és a „gonosz” vihogása miatt mászunk tőle a falra. Ami a főszereplőt illeti: az eredeti Óz-ban a varázsló a történet nagy részében egy szimbólum, egy cél, amerre a szereplők tartanak, s a végén lelepleződik ugyan a trükk, azért az illúzióink megmaradnak, a nagy varázsló mégiscsak hazarepíti Dorothy-t. James Franco Óz figurája azonban már a kezdet kezdetén sem több, mint egy szélhámos, s a film végén sem változik túl nagyot a szemünkben (pedig némi jellemfejlődést azért láthatóan próbáltak volna beleszuszakolni a történetbe)…nem nagyon jött be. Kapunk pár mellékszereplőt, akiket eddig még nem ismertünk (bár valószínűleg Frank L. regényeinek rajongói számára ők sem teljesen ismeretlenek). Porcelán kislány és Finley, a hű szárnyas majom személyében az elvárt cukiságfaktor is beköszön.
Az Óz, a hatalmas tehát (valószínűleg nem egyedül vagyok ezzel) nagy elvárásokkal indult, de csak egy nagyon kis töredékben tudta teljesíteni a nézői kívánalmakat. A film első fele még el is menne, valahol azon a ponton azonban, amikor Theodora whicked whitch-é válik, a történet is átvált nevetségessé (s nem pozitív értelemben) és érdektelenné. Csak remélni tudom, hogy Hollywood nagyágyúi azért nem adják fel a harcot, s viszont látjuk még Frank L. Baum történeteit a filmvásznon, egy kicsit átgondoltabb formában, mint ahogy azt Sam Raimi megoldotta.
65 Óz, a hatalmas (2013)
Oscar Diggs, a nagy nőcsábász és cirkuszi bűvész egy hatalmas vihar után Óz birodalmában találja magát, és elsőre úgy tűnik, ráragyogott a szerencse csillaga: hírnév és... több»
