Közel másfél évtizedes kihagyás után új darabbal bővült a Végső állomás-franchise. A 2000-ben indult, ám eredetileg mindössze egy X-akták epizódnak szánt horrorsorozat már 6 részt számlál, és noha 2011-ben úgy tűnt, hogy az 5. etapjával végleg földbe állt, most újult erővel tért vissza. De vajon lehet-e aktuális 2025-ben egy, az ezredfordulón népszerűvé vált, akkori trendeket meglovagoló tinihorror? És tud még újat mondani arctalan, ám annál agyafúrtabb "főgonosza" a Halál módszereiről? A válasz mindkét kérdésre egy határozott igen!
A Vérvonalaknak szemmel láthatóan jót tett a 14 éves érlelődés, hiszen a korábbi folytatásokhoz képest egy meglepően kiforrott, összeszedett sztorit kapunk. A rendezőpáros, Zach Lipovsky és Adam Stein remek munkát végzett: megvan a Végső állomás-filmek esszenciája, a hardcore rajongók számos apró easter egget és nüansznyi visszautalást kiszúrhatnak, de annyit csavartak a sztorin, hogy az fordulatosnak, frissnek hat, és amikor azt hinnénk, hogy már előre kiszámítottuk a következő lépést, szinte mindig tud csavarni még egyet a történet irányán.
A kezdőjelenet mintegy 20 perces és a hangulatos retró korszakba, a '60-as évek végére röpít vissza. Egy boldog, fiatal pár, Irish és Paul éppen a nagy estéjükre készülnek a Skyview étterem megnyitó partiján. Az étterem különlegessége, hogy egy 150 m magas torony tetején található és zömében üvegből készült. A fantasztikusnak ígérkező estén azonban több rossz ómen is felbukkan, majd egy kósza pénzérmének köszönhetően végül vérgőzös tragédiába torkollik, ahol több száz emberrel egyetemben a várandós Irish is életét veszti.
Persze mindez csak egy látomás, azonban nem Irish, hanem 50-60 évvel később Irish unokája, Stephanie az, aki minden éjjel a toronybéli vérfürdővel álmodik. Az egyetemista lány tanulmányi eredményeit és épelméjűségét egyaránt féltve hazautazik tehát, hogy kinyomozza a rémálmok eredetét és megtudja, mi történt nagyanyjával annak idején a Skyview-ben.
Az idős Irish a világtól elvonulva, egy erődítményszerű faházban elbarikádozva él, ahonnan 20 éve már ki sem tette a lábát. Stephanie megtudja, hogy Irish ugyanazt a látomást látta akkor régen ott a toronyban, amivel ő is álmodik. Mivel előre látta a közeledő katasztrófát, Irish időben figyelmeztetett mindenkit, a tornyot kiürítették, így senki sem halt meg aznap este. Közbeavatkozásával a nő keresztülhúzta ugyan a Halál akkori számításait, de Halál senkinek sem marad adósa. Elkezdte hát levadászni az évek során az összes túlélőt; de mivel olyan sok embernek kellett volna aznap egyszerre meghalnia, ez annyi időt vett igénybe, hogy a túlélők közben családot alapítottak. Mivel az ő gyerekeiknek és unokáiknak meg sem lett volna szabad születniük, így a túlélők teljes vérvonala a Halál célkeresztjében van, szépen sorjában. És most éppen Stephanie családja van soron... Irish halála beindítja a láncreakciót, melynek végén Stephanie és öccse áll, a lány pedig az idővel versenyt futva próbálja összerakni a kirakós darabjait és megmenteni családtagjait - inkább kevesebb mint több sikerrel.
A Halál újfent kreatív módszerekkel dolgozik (van itt gyilkos kukásautótól az MRI-gépen át az italautomatáig minden) és a kegyetlenül morbid fekete humor sem áll távol tőle. Elmélkedik a fatalizmuson, az eleve elrendelésen, a káoszelméleten, de rendre kiábrándító vagy akasztófahumorral bőven átitatott válaszokat ad a felvetett kérdésekre. Egy pénzérme, egy üvegszilánk vagy egy kerti slag is kiemelt jelentőséggel bírna, de néha éppen az idézi elő az elkerülhetetlen halált, hogy a szereplők megpróbálják minél jobban elkerülni azt. A történetvezetés pedig néha cinikus, szénfekete humorral élve még élcelődik is a nézővel, pl. a kamera ráközelít több vészjósló, hétköznapi apróságra, ami csak elterelés, mert nem vezetnek sehová, néha pedig úgy tűnik, hogy valami tényleg jó ötlet és abból lesz baj (pl. a tamburin alatt baljósan meredező gereblye, amit az egyik szereplő észre is vesz és eltávolít - azt hinnénk, hogy ezzel megszüntetett egy potenciális veszélyforrást, aztán éppen a gereblye megváltozott helyzete idézi elő a durva fűnyírós balesetet).
A korábbi filmekben mindig lényeges volt a sorrend - az első filmben a repülőgépen való helyvariációknak fontos szerepe volt - a sorrendet itt egy családi titok zavarja be - szintén egy kreatív csavar, hogy a néző két jelenetben is Ericért aggódik, miközben nem is ő van soron. Az ehhez hasonló apró fordulatok végig lekötik a figyelmet és a franchise-tól szokatlan, közel 2 órás játékidőt végig szórakoztatóvá tudják tenni.
A családi szál szintén jót tett a sztorinak, és a készítők ügyesen is bántak vele. Valamivel nagyobbnak érződik a tét, mint a korábbi, random társaságok esetében, és ennek köszönhetően jobb kémia is működik a karakterek között. Megvannak ugyan a tinifilmes típusfigurák, de valamiért mégis lehet velük szimpatizálni, hiszen egy többszörösen traumatizált, széthullóban lévő családot látunk, akiknek nagy része fent van a Halál listáján. Generációs traumák, melyet a szülők átörökítenek a gyerekeikre, szülői áldozathozatal, túlféltés, anyakép hiánya stb. Ha nem is magvas gondolatokat és mély mondanivalót ad át (nem is ezért szeretjük a Végső állomás filmeket), de van mögötte egy koncepció a szülő-gyerek kapcsolatokról, melyre felfűzik a cselekményt, és ez egy működőképes koncepció.
A Végső állomás - Vérvonalak tehát meglepően működőképes: dinamikus, friss, szórakoztató alkotás, mely képes helyreállítani a franchise renoméját. Ezenkívül pedig egy szomorú, de szép búcsú Tony Todd-tól, aki utolsó filmszerepében látható. A filmben elhangzott utolsó mondatai nem szerepeltek a forgatókönyvben, a rendezők meghagyták számára a lehetőséget, hogy improvizáljon és saját gondolatait mondja el a nézőknek utoljára...Egy nagyszerű színésszel szegényebbek, de az eddigi egyik legjobb Végső állomás filmmel gazdagabbak lettünk tehát a Vérvonalak formájában.
A halál igazságos. Akik akaratlanul is kikerülik a sorsukat, és megmenekülnek a végzetük elől, azokat végül elkapják. A Halál könyörtelen: még ha valaki többször is kitér... több»
Szereplők: Tony Todd, Richard Harmon, Brec Bassinger, Teo Briones, Max Lloyd-Jones
