Nehéz ezt a filmet nem összehasonlítani az idén korábban kapott Exit 8 című filmmel. A Backrooms szintén az utóbbi években a közösségi médián egyre nagyobb népszerűségnek örvendő 'liminal spaces' típusú horrort mutat be, azaz olyan helyeket és tereket, melyek látszólag végtelenek, mutálódnak, örökké formálódnak, egyfajta dimenziókon kívüli labirintust alkotva. Kane Parsons filmje számomra Mark Z. Danielewski House of Leaves című könyve és Alex Garland Expedíció című filmjének ötvözeteként hat. A díszletezése a filmnek fenomenális, a néző átérzi a karakterek kilátástalanságát; erre nagyban rásegít a visszatérő kézikamerás elem, a minduntalan fel-felbukkanó 'found footage' motívum. Ez természetesen egy tisztelgés (lehet?) a rendező YouTube-sorozata előtt, megvallom, én sosem néztem. Mindenesetre nem érzékeltem, hogy idegenkedne a kamerától: sokszor fegyverévé alakította a mozdulatlanságot, vagy éppen úgy állította be a jeleneteit, hogy a karakterek kvázi eltörpüljenek a vásznon. Ennek az eredménye az lett, hogy a néző tekintete újra és újra a háttérként szolgáló üres tereket kezdte pásztázni, várva, hogy valami feltűnjön a messzeségben. Bobrócky Róbert pedig az új Javier Botet. Remélem, mind őt, mind Parsonst látni fogjuk még a mozivásznainkon.
Nehéz ezt a filmet nem összehasonlítani az idén korábban kapott Exit 8 című filmmel. A Backrooms szintén az utóbbi években a közösségi médián egyre nagyobb népszerűségnek örvendő 'liminal spaces' típusú horrort mutat be, azaz olyan helyeket és tereket, melyek látszólag végtelenek, mutálódnak, örökké formálódnak, egyfajta dimenziókon kívüli labirintust alkotva. Kane Parsons filmje számomra Mark Z. Danielewski House of Leaves című könyve és Alex Garland Expedíció című filmjének ötvözeteként hat. A díszletezése a filmnek fenomenális, a néző átérzi a karakterek kilátástalanságát; erre nagyban rásegít a visszatérő kézikamerás elem, a minduntalan fel-felbukkanó 'found footage' motívum. Ez természetesen egy tisztelgés (lehet?) a rendező YouTube-sorozata előtt, megvallom, én sosem néztem. Mindenesetre nem érzékeltem, hogy idegenkedne a kamerától: sokszor fegyverévé alakította a mozdulatlanságot, vagy éppen úgy állította be a jeleneteit, hogy a karakterek kvázi eltörpüljenek a vásznon. Ennek az eredménye az lett, hogy a néző tekintete újra és újra a háttérként szolgáló üres tereket kezdte pásztázni, várva, hogy valami feltűnjön a messzeségben. Bobrócky Róbert pedig az új Javier Botet. Remélem, mind őt, mind Parsonst látni fogjuk még a mozivásznainkon.