A rémület partja, hát persze, hogy a Vico filmje

2023.07.12 13:30 Kóborló Olvasottság: <100x

2

Umberto Lenzi (1931–2017) és olasz filmes stábja gondolt egyet a 80-as évek végén, és úgy döntöttek, hogy átutazzák a fél világot, és Amerikában forgatnak egy filmet (ez volt a Rage, olaszul Furia primitiva, vagy ahogy sokan ismerik, a Dühöngő majom 1988-ból). A filmet elsősorban azért szándékoztak Amerikában elkészíteni, hogy hátha ezzel majd az amerikai mozik műsorára is felkerülhet (de végül csak csupán videókazettán jelent meg Amerikában a film). Mikorra befejezték a Dühöngő majom felvételeit, utazhatott volna haza a komplett stáb, de Lenzinek erről teljesen más volt az elképzelése, ugyanis egy másik filmes ötlet is lapul a zsebében, méghozzá a Halálpart forgatókönyve. Lenzi zsenialitásának a méretéről elég, ha csak annyit írok, hogy kész forgatókönyv nélkül is képes volt befektetőket találni az ötleteihez. Ugyanis, amikor Miami partjainál a Dühöngő majom című filmet forgatták, ő meggyőzte a producert, William J. Immermant (1937–2023) arról, hogy míg olasz kollégája, Vittorio Rambaldi levezényli a film forgatását, addig ő összedob egy forgatókönyvet egy tengerparti gyilkosról, és ha már itt kint van Amerikában egy komplett filmes stáb, akkor mi lenne, ha eme ötletét is filmre vinnék. A producernek tetszett az ötlet, főleg azért, mert Lenzi meggyőzte arról, hogy kisebb összegből is össze tudja hozni a filmet, mint amit a Dühöngő majom című filmre fordítottak, merthogy több színészt is sikerült meggyőzniük arról, hogy ebben a filmben is vállaljanak kisebb-nagyobb szerepet. Plusz statisztákért sem nagyon kellett fizetni, merthogy jó pár tengerparti dekoratív hölgyet rávettek arra, hogy vállaljanak el kisebb szerepeket a készülő filmben. Ezek után lássuk hát, hogy mennyire lett szórakoztató a Halálpart című film!

Jómagam úgy érzem, hogy a Halálpart egy kissé gyengébbre vizsgázott nálam, mint a már fentebb említett Dühöngő majom, elsősorban a történetének egyszerűsége miatt. Mondhatnám akár azt is, hogy tipikus tucatfilmes hatást érte el nálam, amely tulajdonképpen csak csupán azért maradt számomra emlékezetes, mert hát annak idején idehaza a videókazettaláz egyik igencsak meghatározó filmje volt (és persze, hogy a Vico által). Nézzük a film történetét.

Nem mondanám rossznak a történetét, még úgysem, hogy vannak olyan elemek is benne bőven, amitől a néző két kézzel fogja majd a fejét, az elképesztő logikai buktatók miatt, de én még ezekkel együtt is tudtam rajta szórakozni (valószínűleg a nem is oly kicsi nosztalgiafaktora miatt). Történetszinten talán csak a film befejezését említeném valóban rossznak, merthogy azt finoman szólva is összecsapták. Sajnos a feszültségadagolásával is voltak gondjaim, merthogy időnként leül a története, és ezen peridusokon kéne a színészi alakításoknak átsegíteniük a nézőt, ami azonban nem minden esetben sikerült. Mert hiába van jelen Sarah G. Buxton igézően szép szemekkel a vásznon, hiába örülhetünk John Saxon (1936–2020) alakításának, ha az egész meddő ripacskodás csak tőle, és hiába fedezhetjük fel a kissé magyaros nevű, főhősünket alakító Nicolas De Tothot a színészek közt, amikor az alakításáról leginkább az életunt jut majd a néző eszébe. Ezen ismeretek után pedig finoman szólva sem nevezném meggyőzőnek a színészi alakításokat. Amiért viszont jár a dicséret, hogy korához és valószínűleg a költségvetéséhez képest viszonylag egész korrektül hatnak a filmbéli maszkok, és egyes effektek is egész jóra sikeredettek benne (persze ezek pozitív fogadtatásához szintén szükséges egy jókora nosztalgiaérzés).

Összegezve a filmet, dicséretes a filmbéli slasher beütés, és ezeknek az egyes kivitelezése, de az olykor erőteljesen megmosolyogtató színészi teljesítmények miatt nálam csupán a három csillag szintjét üti meg a Halálpart.