Az Egykutya számomra tipikus példája annak, amikor egy film túlságosan akar művészi lenni, de közben teljesen elveszíti a nézőt. Az egész alkotás olyan, mintha egy hosszan elnyújtott kamaradarabot néznénk, amit valaki véletlenül bekapcsolt a tévében éjfél után. Egy maroknyi ember beszélget egy szobában, látszólag fontos dolgokról, de valójában semmi új vagy érdekes nem hangzik el. Az érzelmi mélység helyett csak ürességet és feszengést éreztem, mintha egyik szereplő sem tudná, mit akar mondani. A film vizuálisan is sivár, semmi dinamika, semmi szín, semmi, ami életet vinne bele. Mintha direkt az lenne a cél, hogy a néző is ugyanannyira kimerüljön, mint a karakterek. És ez a legnagyobb baj, hogy nem gondolkodásra késztet, hanem egyszerűen elszívja az energiát. A magyar filmeknek szükségük lenne lendületre, humorra, egy kis fényre, nem pedig ilyen lehangoló, zárt világokra, ahol a párbeszédek sehová sem vezetnek. Értem, hogy az alkotók valami őszintét akartak mondani az emberi kapcsolatokról, de ez most félrement. Az Egykutya nem mély, csak fárasztó és az ember a végére nem meghatódik, hanem fellélegzik, hogy végre vége lett. Egyvalami tetszett benne: Honda (Tóth Károly), aki a sajnos elhunyt Babicsek Bernátot juttatta az eszembe egész végig.
Az Egykutya számomra tipikus példája annak, amikor egy film túlságosan akar művészi lenni, de közben teljesen elveszíti a nézőt. Az egész alkotás olyan, mintha egy hosszan elnyújtott kamaradarabot néznénk, amit valaki véletlenül bekapcsolt a tévében éjfél után. Egy maroknyi ember beszélget egy szobában, látszólag fontos dolgokról, de valójában semmi új vagy érdekes nem hangzik el. Az érzelmi mélység helyett csak ürességet és feszengést éreztem, mintha egyik szereplő sem tudná, mit akar mondani. A film vizuálisan is sivár, semmi dinamika, semmi szín, semmi, ami életet vinne bele. Mintha direkt az lenne a cél, hogy a néző is ugyanannyira kimerüljön, mint a karakterek. És ez a legnagyobb baj, hogy nem gondolkodásra késztet, hanem egyszerűen elszívja az energiát. A magyar filmeknek szükségük lenne lendületre, humorra, egy kis fényre, nem pedig ilyen lehangoló, zárt világokra, ahol a párbeszédek sehová sem vezetnek. Értem, hogy az alkotók valami őszintét akartak mondani az emberi kapcsolatokról, de ez most félrement. Az Egykutya nem mély, csak fárasztó és az ember a végére nem meghatódik, hanem fellélegzik, hogy végre vége lett. Egyvalami tetszett benne: Honda (Tóth Károly), aki a sajnos elhunyt Babicsek Bernátot juttatta az eszembe egész végig.