A Le orme (az angolszász nyelvterületen Footprints on the Moon, vagy egyszerűen csak Footprints címmel futott film) kevéssé ismert alkotás, viszont az is borítékolható, hogy akik látták, azok szélsőséges véleményeket képesek alkotni ezzel a filmmel kapcsolatban. Vannak, akik az egekig magasztalják, míg mások értetlenségüknek és nemtetszésüknek adnak hangot. S azt kell mondanom, mindkét fél hozzáállásában van igazság.
A Footprints nehezen emészthető, sajátos hangvételű alkotás, amelyet még műfajilag is nehéz besorolni. Giallo? Nem mondanám, bár gyakran ekként határozzák meg. Thriller? Talán igen. Sci-fi? Talán az is. Paranoiafilm? Kicsit az. Lélektani dráma? Ebből is akad benne. Ez a beskatulyázhatatlan produkció a leegyszerűsített, helyenként már vontatottnak ható cselekmény ellenére is – vagy talán éppen azért – sok figyelmet és türelmet kíván a nézőtől, és a végén kiderül, hogy szinte semmi sem az, aminek eleinte látszott, és hogy valószínűleg a néző sem azt kapta, amire számított.
A történet egy fiatal nő, Alice (Florinda Bolkan) sorsát követi nyomon, akit haldokló űrhajósokról szóló rémálmok gyötörnek, s a munkahelyén sem tud elszámolni néhány nappal. Otthon talál egy darabokra tépett képeslapot, amely egy tengerparti kisvárosba vezeti őt. A Garma nevű városkában Alice azzal szembesül, hogy egyre többen vélik felismerni őt, pontosabban egy bizonyos Nicole-t, akire szerintük hasonlít. Ő maga hitetlenkedve fogadja mindezt, de egy idő után nyugtalanítani kezdi őt a dolog, s megpróbálja kideríteni az igazságot. A történet folyamán Alice lába alól egyre inkább kicsúszik a talaj, s miközben ő maga is mind bizonytalanabb légkörben kénytelen élni, a néző is egy egyre körmönfontabb rejtély szemlélőjévé válik.
A film cselekményszövése sokszor borzasztó lassú, köszönhetően annak is, hogy a sztori a főszereplő "belső utazására" összpontosít, s az identitás keresését taglalja. Alice fokozatosan ráébred arra, hogy talán nem ok nélkül azonosítják őt Nicole-lal, s a kisvárosban bejárja azokat a helyeket, amelyekre egy-egy nyom (véres ruha, cipők, elhagyott fülbevaló) vezeti őt. S ahogyan haladunk előre az időben/történetben, az "álom" és a valóság, a bizonytalanság és a bizonyosság egyre gyakrabban csúszik össze, s Alice végül egy vele nagyjából egyidős férfinek, Henrynek (Peter McEnery) a segítségével kezdi visszanyerni az emlékeit.
Rájön arra is, hogy a rémálmaiban látott űrhajósok is kapcsolódnak hozzá, ugyanis retteg a vezetőjüktől, Blackmantől (Klaus Kinski), aki újabb és újabb áldozatokra vadászik a kísérleteihez. Hogy a dolog még cifrább legyen, amikor már látszólag mindenre fény derül, a film az utolsó pillanatokban is képes csavarni egyet a sztorin, s bár a befejezés többé-kevésbé sejthető, a vászonra/képernyőre kiírt mondat mégis egyszerre megdöbbentő és szívszaggató. Végső soron egy pszichésen terhelt ember identitáskeresését és tragédiáját követhetjük itt nyomon, aki összeroppan a borzasztó teher alatt.
A filmet egyértelműen Florinda Bolkan viszi el, akinek már csak azért is nehéz dolga volt, mert szinte ő az egyetlen fajsúlyos szereplő a történetben, a többiek gyakorlatilag csak epizodisták. Alice egyszerre erős és gyenge nő, akiről sokat, ugyanakkor mégis viszonylag keveset tudunk meg. Kissé film noiros, illetve paranoiafilmes beütést ad a történetnek az, hogy a hősnőnek egyedül kell szembeszállnia a "világgal", viszont ebben az esetben egy szürreális, nyomasztó és bizonytalansággal teli környezetben kell boldogulnia.
Fokozatosan rakosgatja össze a kirakós darabkáit, azonban egyre csak a kérdései gyűlnek, válaszokat pedig alig kap. (Klaus Kinski sajnálatos módon meglehetősen kevés játékidőt kapott, ennek ellenére szokás szerint kiköveteli magának a figyelmet, s elgondolkodtatja a nézőt, hogy vajon milyen jelentősége is lesz a történetben az általa játszott Blackman figurájának, s valljuk be, azért a rövid játékidő alatt is kellő paranoiát és félelmet tud kelteni.)
A cselekményvezetés valóban unalmas lehet sokak számára, ám ezt ellensúlyozhatja a háttérben megbúvó rejtély miatt érzett izgalom. Az erőszak szinte teljesen hiányzik a filmből, s voltaképpen a cselekmény is, a történet zömmel a párbeszédekre épül. Ez hosszabb távon sokak számára lehet fárasztó és unalmas, a feszültséget nem is annyira a cselekedetek adják, mint inkább a folytonos bizonytalanság, amely egy idő után a nézőt is dezorientálja.
A rendezők, Luigi Bazzoni és a stáblistán fel nem tüntetett Mario Fanelli nagyszerűen vissza tudták adni ezt a nyomasztó, klausztrofób légkört, amihez az operatőri munka is nagyban hozzájárult. Vittorio Storaro páratlan képi megoldásokkal dobta fel a filmet, pl. amikor Alice egy pánikroham során kiszalad a munkahelyéről, az alakja eltörpül a hatalmas épület mellett. De ugyanilyen látványosak a Garmában (a valóságban különböző törökországi helyszíneken) játszódó jelenetek is: Alice számtalanszor látható a kihalt tengerparton, az elhagyatott utcákon, ami mind-mind a főszereplő magányát jelzi.
Ráadásul hiányoznak az élénk színek is a filmből, sok a pasztellszín, illetve feltehetően szűrők alkalmazásának köszönhetően a képi világ is a "ködösséget", tompultságot sugározza. Nicola Piovani zenéje ugyanolyan furcsa, mint maga a történet vagy mint a látvány, egyszerre andalító, mégis szomorú.
A Footprints nehezen befogadható, sajátos hangvételű alkotás, amelynek talán a vontatott cselekményszövés a legnagyobb hendikepje. A történet eleje és vége még érdekes is, azonban a középrészben még inkább belassul az addig sem kimondottan tempós sztori, és aki izgalomra vágyik, az bizony nem fogja megkapni. Cserébe viszont láthat egy lassan kibontakozó egzisztenciális drámát, amely felhívja a figyelmet a modern ember lelki sebezhetőségére és a hasadt személyiség által okozható károkra.
Nem tudnám nyugodt szívvel mindenkinek ajánlani ezt a filmet, és azt sem mondom, hogy mindent megértettem belőle (sajnos csak angol nyelven, felirat nélkül láthattam, és azt valószínűsítem, hogy nem is fog eljutni Magyarországra), kicsit a néző intuíciójára is hagyatkoztak az alkotók. Nem rágják a szánkba a mondanivalót, mi is együtt nyomozhatunk a főszereplővel, s a végén már csupán szomorúsággal és együttérzéssel szemlélhetjük a történteket. Az emlékek összeálltak, a főszereplő identitása(i)ra is fény derült, azonban ezért hatalmas árat kellett fizetnie.
A Footprints keserű látlelet a modern korról, a labirintusokban tévelygő, önmagukat kereső emberekről. Alice története szomorú, mégis – vagy éppen ezért – katartikus. Ha nem is ez a világ legjobb filmje, érdemes lehet időt szánni rá.
71 Le orme (1975)
Egy asszonyt különös álmok gyötörnek két űrhajósról. Rövidesen egy tengerparti kisvárosba látogat, ahol sosem járt korábban, és ahol furcsamód a helyi lakosok mégis ismerik... több»
Szereplők: Lila Kedrova, Klaus Kinski, Florinda Bolkan, Peter McEnery, Rosita Torosh
