Annak idején, a náci Németország fölött aratott győzelem és a "felszabadÚlás" (hogy egy klasszikus viccre utaljak) 40. évfordulójának tiszteletére egy "nagy közös baráti ország" (hogy egy másik klasszikust idézzek) vezetői gondoltak egy merészet és nagyot, és elhatározták, hogy összedobnak egy filmes megemlékezést. Ebből született meg A moszkvai csata című, embert próbáló hosszúságú és töménységű opus, amely egyfajta választ is jelentett a kapitalista tábor által készített háborús filmekre – ezekben ugyanis rendszerint olyan eseményeket dolgoztak fel, amelyekben az egykori nyugati szövetségesek játszották a főszerepet. Ugyanakkor viszont olyan történelmi időszakban készült ez az alkotás, amikor már valójában nem nagyon volt kereslet az efféle művekre, és még a szocialista táboron belül is inkább voltak kíváncsiak a nézők a nyugati termékekre, mint a keletiekre (egyre ritkuló kivételektől eltekintve), így feltételezem, nem is minden országban mutatták be ezt az eposzt. És még azt is megkockáztatnám, hogy ez a film a gyorsan kihaló SZKP-főtitkárok, illetve a kezdődő glasznoszty és a peresztrojka kissé talán zűrzavaros időszakában egyfajta nosztalgiát próbált teremteni az erős állam iránt.
Érdekes a film kompozíciós elve, időrendi sorrendben hosszabb-rövidebb jelenetek követik egymást, és az elején elhangzik az is, hogy csak valós személyek jelennek meg az alkotásban, az események ábrázolása pedig korabeli iratokon alapul, így az esetleges fikciókat is igyekeztek legalizálni. A film azonban szerintem beleesik a hasonló művek egyik nagy hibájába: rengeteg szereplőt mozgat, és sok helyszínen játszódik a történet, a különböző cselekményszálak párhuzamosan futnak egymás mellett, ezért még akkor is nehezen lenne követhető, ha nem lenne ilyen monumentális terjedelmű. Noha az események hitelesítési szándéka nyilvánvaló, több ízben is rajta lehet kapni az alkotókat azon, hogy "takarékosan bántak az igazsággal", illetve, hogy a propagandisztikus céloknak megfelelően bizonyos részleteket "másképpen értelmeztek", egyfajta sajátos narratív konstrukciót létrehozva. Ilyen például Sztálin figurája, akit itt megfontolt, mások véleményét toleránsan elfogadó, katonailag képzett vezetőként ábrázolnak, ami kissé talán furcsának hathat a korábbi évtizedek desztalinizációs intézkedéseivel szembeállítva. Sztálin a valóságban – még, ha volt is valamiféle műveltsége – egy erőszakos pszichopata volt, akinek éppen kapóra jött az Oroszországban régóta meglévő bizantinus légkör, amelyet át tudott ültetni a szovjet vezetés világába is. Katonai ismeretei nem igazán voltak, sem különösebb szervezési tehetsége, és éppen 1941 nyarán kellett ráébrednie arra, hogy mekkora hibát követett el, amikor a hadsereg vezetését (is) lemészároltatta pár évvel korábban. Tudomásom szerint a német támadás híre hallatán a vidéki dácsájában részegen feküdt, és lelkileg teljesen összeomlott, csak később talált magára. A filmben tehát egy illuzórikus Sztálin kép rajzolódik ki, aminek csak részben van köze a valósághoz. Azt azonban meg kell említenünk, hogy a film nem hallgatja el az emberi gyengeségeket, a vitákat, a feszültségeket, így e területen sikerül valamelyest kompenzálnia a csúsztatásokat.
Néhol rejtve, helyenként azonban nagyon is nyíltan szól a történet arról a tényről, hogy, amikor arra szükség volt, hogyan nyúlt vissza a szovjet pártvezetés a múltba, hogyan aknázta ki a korábban élt hősök példáját, és hogyan éledt újjá (legalábbis részben) a nagyorosz nacionalizmus, felfedve azt, hogy a szovjet nép mint olyan nem létezik, hanem az oroszok dominálnak a heterogén államalakulatban. Mindez mintha a karikatúráját is adná annak a bonyolult eszmerendszernek, amely a bolsevizmust próbálta összeegyeztetni a nacionalizmussal, de mai szemmel nézve leginkább a szereplők patetikus megnyilvánulásai lehetnek megmosolyogtatók a filmben. Szerintem eléggé zavaróak a demonstratívan giccsbe hajló, erőteljesen az érzelmekre hatni akaró jelenetek, bár ezeket tekinthetjük akár kötelező kellékeknek is. A csataepizódok aránylag jól megkomponáltak, viszont talán némileg rövidek, sokszor, mintha teljesen öncélúan beiktatott vágások terelnék a történetet más irányba, a játékidőhöz mérten szerintem viszonylag kevés az ilyen jellegű rész a filmben. Nem tagadhatjuk le viszont a látványosságot, hiszen kétségtelen, hogy a monumentalitásra való orosz/szovjet hajlam erőteljesen átsüt ezen az alkotáson (is). Hatásosak a hatalmas panorámák, az óriási méretű statisztatömegek – tudtommal főként szovjet és csehszlovák katonák ténykedését láthatjuk itt –, és látható, amint valódi épületeket robbantanak fel forgatás közben (a bombáktól másképpen dőlnének romba a házak, itt észrevehető, hogy töltetekkel robbantották ki az épületek falainak alsó részeit), ezért bele sem merek gondolni abba, hogy ez hány tízmilliárd rubelbe kerülhetett. Feltételezem, hogy nem véletlenül nem találtam a film költségvetésére vonatkozó adatokat... Ami jó pont, az az, hogy figyelmet fordítottak az alkotók arra, hogy a németeket német színészek is alakítsák, és, hogy németül beszéljenek – valljuk be, ez elég sok nyugati háborús filmben nem sikerült, itt viszont sok keletnémet aktort vontak be a forgatásba. És habár a film több érdekes kérdést is feszeget (pl. egy csata megnyerése nem egyenlő a háború megnyerésével, ki és mi áldozható fel szükség esetén, meddig lehet elmenni az áldozathozatalban stb.), ezek mintha kissé elsikkadnának a didaxis és a látvány mögött. A színészi játék sok esetben feledhető vagy éppen túlzottan színpadias, ennek ellenére a filmnek vannak meggyőző pillanatai, amelyek meg tudják teremteni a szükséges légkört.
A moszkvai csata felemás érzéseket keltett bennem, az elején kissé nehézkesen beinduló történet később valamivel élvezetesebb lesz, ám a majdnem hat óra rettenetesen hosszú, és így maga a történetmesélés is eléggé fárasztóvá válik. Kicsit az az érzésem, hogy az alkotók túl sokat akartak markolni, túl sokat próbáltak belegyömöszölni ebbe a filmbe. Valami plusz hiányzik ebből az alkotásból ahhoz, hogy túllépjen a tisztes iparosmunka és a didaktikus szándék keretein, és érzésem szerint a történet nem igazán áll össze egy szerves egésszé. Mindezt mintha aláhúzná a helyenként kissé furcsa hatású zene is, bennem többször is azt az érzést keltette, mintha nem is háborús filmet néznék. Nem mondom, hogy elpazaroltam a filmre fordított időt, de nem is kaptam akkora élményt, mint amilyenre számítottam. Erős közepesre értékelném ezt az alkotást, és elmondhatom, hogy egyszer ezt is végignéztem.
