A naplemente ragyogása

Mindössze a harmadik Kawase Naomi filmem, a Víztükörnél lényegesen jobb, de a Remény receptjénél csapongóbb, inkoherensebb a hangulata. Mindazonáltal én szívesen néztem végig, de lehet, hogy a film japán volta vagy a főszereplő hölgy miatt kicsit elf... Többogult lettem. Jó volt, hogy előzetes ismereteim alig voltak, így meglepő volt a helyzet, ahogy a két főszereplő élete összefonódik. A nő látóként ír vakok számára filmalámondást, hogy a vizuális élményt ők is befogadhassák. Nagyon furcsa volt látni, hogyan működik egy ilyen folyamat, sőt, hogy egyáltalán létezik. Ráadásul ezt filmes eszközökkel bemutatva duplán szórakoztató volt, kicsit el is mosódtak a határok film és filmbéli film között. A másik karakterünk pedig egy lassan teljesen megvakuló fényképész, akinek a karaktere sokkal jobban lett rétegezve, át lehet érezni a kilátástalanságot, hogy igazából nem lehet tudni, mit kezdene egy látó ember egy ilyen változással. Találkoznak egy film alámondásának felolvasásán, a többiért meg nézzétek meg a filmet. Nem szeretek általánosítani, de a narratíva tipikusan Kawase, vagy tipikusan japán drámának is mondhatnám. Ez alatt azt értem, hogy elég lassan haladnak az események, a kultúrából fakadóan sok a ki nem mondott gondolat, érzelem, amit kicsit mögé kell érezni a látottaknak. Aztán amikor történik valami, akkor ki tudnak robbanni érzelmek, könnyek, ahogy azt kell. A látványon érződik, hogy szándékosan lett megbolondítva, de tagadhatatlan, hogy a napfényes jelenetek és a kristály által bevilágított szoba nagyon jól néz ki. Ami viszont szembetűnően rossz volt, az a sok kamerarezgés. Nem találtam ebben semmi szimbolikus jelentést, egyszerűen zavaró volt. A hangzásvilág nagyon tetszett, de a témából adódóan ebben nem is szabadott hibázni. A hab a tortán meg a zenei aláfestés, a többször is felcsendülő fő dallam nem lett elcsépelt, egész nap tudnám hallgatni. Ami miatt a legtöbb kritika érheti a filmet, az a realitás és művésziesség furcsa egyvelege. A film, amin dolgoznak, jobban belegondolva parodisztikusan művésziesnek tűnik, nálam nézés közben ez annyira nem ütközött ki. És a két főszereplő viszonya is kicsit gyorsan, néha különösebb mélység nélkül lett kibontva, de lehet, hogy ezt csak én nem láttam meg a japán lélek zavaros erdejében.