A hozzászólás cselekményleírást tartalmazhat!
A spagettiwesternek felfutása idején több olyan filmrendező is kipróbálta a képességeit e műfajban, aki később nem ezekről az alkotásairól lett híres (vagy néha hírhedt). Közéjük tartozott Lucio Fulci is, akinek a neve valószínűleg még a legnagyobb r... Teljes kritika
A meghatározó gialloiról és horrorjairól ismert rendező első westernje inkább képileg tartalmazza azt a Fulcit, akit szeretünk: játék a mélységélességgel, a kameraállások nyugtalanító váltogatása, és némi könnyen befogadható brutalitás (neki nem volt ott Ruggero Deodato rendezőasszisztensnek, mint Corbucci Djangojában, de később kiderült, hogy nem is volt szüksége rá). Ideológiájában megjelenik már a hős, aki gyakran nem a saját erejéből nyer egy adott szituációban, hanem inkább véletlenül, a körülmények szerencsés összjátéka során, ahol még a hős mivolta is megkérdőjeleződik. Még a piszkos munkát sem ő végzi el a beavatási szakaszban, hanem egy alkoholista pisztolyhős, vagy egy vén kisvárosi mindenes. Sokáig érthetetlen, mi Franco Nero karakterének valódi szerepe-jelleme, de aztán kiderül, hogy származásánál fogva nem is igazán lehet cselekvő alkat. (Majd tegye fel a kezét, aki nem találta ki rögtön, mi a poén.) Egyetlen jelenet emlékeztet a későbbi pszichologizáló Fulcira – apa és fia "disturbing" kettőse –, de gondolom, akkor még rászóltak a producerek, hogy ebből elég lesz ennyi. Retrowestern-fanoknak jó kikapcsolódás, átlagos, szórakoztató, szépen kivitelezett bosszútörténet.
Még nem erősítetted meg az e-mail címed!
Kérjük, lépj be a levelezési fiókodba és a regisztrációkor kapott e-mailben kattints a megerősítő linkre.
Ha nem kaptál ilyen e-mailt, akkor kérjük, kattints a lenti "Megerősítő e-mail újraküldése" gombra.
