Az amerikai mém

Vártam, hogy megnézzem, mert a Netflix jellemzően dokumentumfilmekből is zseniálisakat alkot. Nem is volt ezzel sem gond nagyjából a feléig, amíg az influenszerek azon oldalát mutatta be, amit mindenki ismer. A második felében valamiféle katarzisra, következtetésekre, tanulságokra vártam. Aha, persze. Ehelyett jött a jól megszokott önsajnálat a szereplőktől, hogy ők mennyire unják ezt az életet (persze dolgozni, azt nem akarnak), lelkileg is kikészíti őket, magányosak, az interneten várnak megerősítést, stb. Alakítsatok ki akkor normális, EMBERI kapcsolatokat, az isten áldjon meg! A végén viszont van fordulat, ugyanis Paris Hilton magyarázza, hogy beleragadt a szerepébe, mindig ugyanaz történik, és sokszor irigyli azokat, akik otthon ülnek a családjukkal, miközben ő maga egy partit sem tud kihagyni. Már közeledik a jelenet érzelmi csúcspontja, amikor egyszer csak így fogalmazza meg, hogy mi az, amire valójában vágyik: „Bárcsak lennének klónjaim!” Gratulálok, 20 évnyi magamutogatás és magány (ő mondta, nem én) után ennyire futja. Ne nézzétek meg, gyerekeitekkel meg főleg ne nézessétek meg, ez nem követendő példa a fiatalok számára.