Ennek a filmnek nem kopik a varázsa

2017.02.18 17:23 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: <100x

0

A piszkos tizenkettő idén ünnepli bemutatójának 50. évfordulóját, ám a varázsa nem kopott meg az évek során. Ezt pedig részben annak köszönheti, hogy bár alapvetően egy háborús film, de nem az a lényeg, hogy csatatérről csatatérre megyünk és gyilkolják egymást a szereplők. Tele van akcióval, ugyanakkor van egy különleges humora is, amely időnként oldja a feszültséget (ezek közül az egyik kedvencem, amikor hölgyek érkeznek az alakulathoz, a valóban piszkos tizenkettőhöz, s szépen lassan feloldódik a kezdeti gát a felek között). Ám az i-re a pontot mégis csak a film végi nagy akciójelenet teszi fel, amely még mai szemmel is izgalmas, érdekfeszítő.

Rengeteg későbbi sztárt láthatunk még a pályája elején (Donald Sutherland, Charles Bronson, John Cassavetes, Telly Savalas), közülük azonban kiemelkedik Lee Marvin, a karizmatikus Reisman őrnagy szerepében. Nem kap szerepet ugyanakkor a hazafias felhang, hogy a németek a született gonoszok, ők "csak" a szimpla ellenfél. Az igazi "gonosz", ha már mindenképp meg kell nevezni valakit, akkor az éppen az amerikai hadi vezetés, amely inkább hagyná a börtönben megdögleni az embereit, mintsem megfelelő irányítás alá helyezni őket, s kihozni belőlük a maximumot. Az is nagyon érdekes felvetés, hogy egy elítélt helyében mit tenne a néző? Bevállalná az öngyilkos küldetést, vagy inkább hagyná végrehajtatni az ítéletet saját magán? Emellett pedig az is bemutatásra kerül, hogyan lehet egy egyéniségek gyülekezetéből jól működő csapatot összekovácsolni. S ami a legjobb: a film eléri a végén, hogy valamennyire azonosulni tudjunk elítéltekkel, vagy legalábbis tudunk drukkolni nekik, hogy sikeresen hajtsák végre az akciót.

Rengeteg háborús film készült régen és készül ma is, ám azt gondolom, hogy ebben a zsánerben akkor tud egy alkotás kiemelkedő lenni, ha egyrészt mellőzi a túlzott pátoszt, másrészt van benne valami plusz a puszta harci jelenetek egymásutániságánál, illetve néha nem árt, ha egy kis humort is csempésznek bele, persze a jó ízlés határán belül. Mivel A piszkos tizenkettőben mindez megvan, s talán ennek is köszönheti, hogy ötven év elteltével is a háborús akciófilmek egyik legjobbjaként tarthatjuk számon.