2018.03.14 20:12 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: <100x
0

Sándor Pál gyengécske visszatérése

Mostanában szinte csak és kizárólag jól sikerült magyar filmeket láttam, a Vándorszínészekben is megvolt a lehetőség, díjnyertes rendező, különleges karakterek, egyedi téma, neves színészgárda. Valamiért ezeket az óriási előnyeit mégsem tudta kihasználni.

A történet a 19. századi hangulatot idézi meg, s egy maroknyi színész sorsát követhetjük nyomon, akik egy szekéren járják az országot, s polgárpukkasztó produkcióikkal próbálják szórakoztatni a közönséget, hogy aztán elérjék végső céljukat, nevezetesen, hogy elérjenek Pestre és kicsikarjanak egy szerződést a kőszínháztól. Az mindig érdekes, ha egy film (amiben színészek játszanak) olyan történetről szól, amelyben színészek játszanak, főleg ha ez kiegészül azzal, hogy jó színészeknek kell rossz színészekké válniuk a filmvásznon (Kissé cifra mondat, ide vagy oda, hát mégis erről van szó a filmben). Csakhogy a Vándorszínészek esetében nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez volt-e a készítők célja vagy csak véletlenül futott ki erre a történet. Hőseink falusi környezetben összeeszkábált színpadukon inkább butuska, mintsem szórakoztató produkciókat adnak elő éjszaka, a nappalaik pedig már-már túlontúl teátrálisak (lásd: Emma úton-útfélen próbálja bizonygatni, hogy mennyire jó színésznő, s ez a sokadik ilyen jelenetnél már kissé fárasztó, vagy amikor Hegedűs D. Géza és Gáspár Sándor egy jelenetben azon vitatkoznak, melyikük a nagyobb színész). A szerelmi szál (vagy inkább szálak) legalább olyan bárgyúra sikeredtek, mint a filmbéli színdarabok, a kibontásuk valahol félúton félbemarad és a szokásos frázisok végigzongorázásán kívül nem is teljesednek be igazán. Talán az a legnagyobb hibája a filmnek, hogy nem tudta eldönteni, mi szeretne lenni. Jelesül: egy road movie-ba oltott romantikus drámát vagy romantikus vígjátékot kívánt bemutatni. Ezt annak a fényében mondom, hogy a poénok a 102 perces játékideje alatt nem működtek, a drámai részek pedig nem voltak kellőképpen megalapozottak, a kivitelezésük meg túlontúl sekélyesek voltak. Úgy tűnik, hiába van feltüntetve három ember is forgatókönyvíróként (köztük a direktor is), valahogy nem tudott egy kerek egész kialakulni az alapanyagból.

Sándor Pál gyengécske visszatérése

A rendezőnek nem akármilyen szereplőgárdát sikerült megnyernie, így például a Szerencsés Dániel után újra együtt dolgozott Rudolf Péterrel, akinek Zengő szerepe akár egy üde színfoltja is lehetett volna a karrierjének, de be kell, hogy valljam, ilyen idétlen karakterben még nem láttam (neki pedig már nem kell bizonyítania, hogy mennyire jó színész, ezt nemcsak a múltban, hanem az elmúlt években is számtalanszor megtette, legutóbb például az 1945-ben). Hasonlót éreztem Hegedűs D. Géza szereplésével kapcsolatban is (Kudelka után ilyen semmilyen alakítást…). Ügyes húzás volt Nagy-Kálózy Eszternek adni Zengőné szerepét, de filmbéli karaktereik kapcsolata sajnos tele van klisékkel (megcsalás, bosszú, kibékülés), s ezt az sem szépítette meg igazán, hogy Rudolf Péter és felesége összeszokott párost alkotnak nemcsak a filmvásznon, hanem a való életben is. Martinovics Dorinát a Társas játékban szerettem, itt idegesített, Mohai Tamás és Ifj. Vidnyánszky Attila pedig a kellőképpen ripacsok voltak (bár ez talán még bele is fért a szerepükbe).

Ha azt nézzük, hogy Sándor Pál 2007-ben mutatta be utolsó moziját (legalábbis mint rendező), kicsit átgondoltabb produkció illett volna a visszatéréséhez. Tény, hogy a film megteremtett egy különleges hangulatot, de összességében mégsem hozta azt a filmélményt, amit vártam tőle.

dráma

Egy vándorszínészekből álló társulat egyik előadásán teljesen elszabadul a pokol, és egy kisebb balhé robban ki. Egy fiatal katona is részt vesz ebben, aki valójában bujdosni... több»

0