Ez a cím mondhatni tökéletesen illeszkedik Martin McDonagh filmográfiájába: amennyire konkrét, olyannyira megfoghatatlan is egyszerre. Ám miután végére értünk a közel két órás drámának, örömmel konstatálhattuk, hogy az idei filmes felhozatalból már ilyen hamar megkaptuk az első olyan alkotást, amely majdhogynem tökéletes. Ezt annak a fényében mondom, hogy számomra az Erőszakik (akarom mondani: az In Bruges) nem ütött akkorát, de jelen filmnek volt egy olyan hatása, amelyre azt mondom: ez igen. Lássuk csak!
Egy igazi karakterdrámát láthatunk nem is egy, hanem egyszerre három szereplőre lebontva. Adva van egy dühös anya (McDormand), akinek megölték a lányát, s meglátása szerint a helyi rendőrség sok mindennel foglalkozik, csak épp a gyilkosság ügyével nem. Másrészt ott van a rendőrfőnök (Harrelson), aki hiába áll köztiszteletben, Mildred Hayes feltűnése és akciózása (azokkal a bizonyos plakátokkal) alapjaiban rendíti meg pozícióját (nem beszélve a súlyos betegségéről). És ott van a rasszista, iszákos és kisiklott életű Dixon nyomozó (Rockwell). E hármas mind egyénileg, mind együttesen remekül funkcionálnak a Három óriásplakátban… Mélységgel rendelkező karakterek, akikkel még ha nem is tud teljes mértékben azonosulni a néző, a motivációikat tökéletesen meg lehet érteni. De ha ez nem lenne elég, akkor megfigyelhetjük, hogy az egész film át van itatva (bőségesen) fekete humorral, amely a brutális és drámai jelenetek esetében egyaránt képes szelepként funkcionálni. És szerintem itt van McDonagh varázsa: minden káromkodás mögött ott van az adott karakter drámája, érzékelhető a frusztrációja (ez leginkább a McDormand által alakított Mildred Hayes esetében rajzolódik ki a legjobban, de észre lehet venni Willoughby és Dixon esetében is), s ettől van az, hogy a film, illetve a karakterek brutalitása (legyen az verbális, vagy nem verbális), egy percre sem válik öncélúvá. Mert mindenek előtt ez a film végig az marad, ami: három karakter drámája. Természetesen nem derül fény a gyilkos kilétére, de ezt már az elejétől fogva sejteni lehet, ebben a történetben ugyanis a gyilkosság csak egy kiindulópontja valaminek, amelyben megismerhetjük ezeket az elképesztően erős karaktereket. S még egy dolog (jobban mondva egy valaki), aki nélkül a Három óriásplakát nem lenne az, ami: Lucas Hedges, mint Mildred fia, aki zseniálisan tolmácsolja nemcsak az anyja, de a néző felé is azt, hogy milyen érzések kavarognak egy emberben a gyász óráiban (főleg ha egy gyilkosság miatt veszti el valaki azt, akit szeret). Hedges már a Régi városban is bizonyította, hogy mennyire tehetséges, s most sem vallott szégyent.
Az nem titok, hogy engem egy film egy jól felépített, s jól elmesélt történettel tud megfogni, márpedig ez a film remekül meséli el a történetét. A forgatókönyv mesterien van összerakva, s emellett minden fontosabb színészből sikerült McDonagh-nak a lehető legjobbat kihoznia: Frances McDormandot én eddig csak a Coen-filmekből ismertem, de Mildred szerepében élete egyik, ha nem a legjobb alakítását hozta számomra. Mellette pedig Rockwell és Harrelson is egy egészen új arcát tudta megmutatni, bizonyítván azt, hogy ők sem akármilyen aktorok. Egyben van a történet tehát, a karakterek pedig együttes erővel teremtik meg azt, ami által ha katarzist nem is ad a végkifejlet (amit mondjuk az idei jelöltek közül a Dunkirk esetében éreztem), de nagyon rendben van mindben a filmben, s ez már nem kis siker.
Ebben a filmben valóban minden a helyén van, úgyhogy hype ide vagy oda, mi drukkolunk neki az Oscar-gálán!
Több hónapja már annak, hogy Mildred Hayes lányát brutálisan meggyilkolták, a rendőrség mégsem haladt előrébb a nyomozással. Megelégelve mindezt, az asszony merész... több»
Szereplők: Woody Harrelson, Peter Dinklage, Sam Rockwell, Frances McDormand, Abbie Cornish
