Natalie Portman előadása valami bámulatos, még soha nem volt ilyen jó, és megérdemelten vitte haza az aranyszobrocskát a vitrinjébe. Egyértelmű, hogy eme teljesítmény létrejöttében a rendezőnek is nagy szerepe volt. Remek kézzel bánik a színészekkel (ez a többi filmjéből, és a többi szereplők játékából is meglátszik), és ugyanilyen jól bánik a kamerákkal is, de nekem most nagyon úgy tűnik, hogy saját magának viszont nem tud parancsolni Aronofsky. A tálentumát elherdálja. Nem sokan vannak a jelenlegi rendezők között, akik képesek lennének ilyen feledhetetlen képeket megalkotni a színekből, ruhákból, sminkekből és arcjátékokból, valamint olyan káprázatosan bevonni a nézőket a filmbe, ráadásul egy sokak által alig ismert tánc és zene segítségével, hogy szinte ugyanolyan csapzottan, zihálva, kifulladva, elszédülve - vagy már-már émelyegve - érünk a film végére, mint maguk a táncosok a tánc végén. Azonban nincs mindezek mögött igazi munka. De még csak átélés sem. Távol jár a tökéletestől. Aronofsky abba a végletbe esett, amibe Ninát akarta a koreográfus rávenni: egy olyan tánc, amellyel el kell csábítani a nézőket: a Fekete hattyú játéka, de Nina tökéletességre való törekedése nélkül, a táncmozdulatok összehangolása, koreográfia nélkül: egy eksztázisban ellejtett vad tánc.
A történet ugyanis gyenge. A rendezőt annyira lekötötte a saját intenzitás iránti lelkesedése, hogy ezzel szinte nem is törődött. A forgatókönyv sekély, a karakterek vázlatosak, kidolgozatlanok, élettelenek és életszerűtlenek, ahogyan a párbeszédek is. Persze mondhatjuk, hogy azért, mert ők csak valami mitikus alakok, archetípusok. Na de kérem szépen…
Nina lelki fordulatát, rögeszméssé válását már láthattuk a Mullholland Drive-ban, ahogy a szexcsatornákra is feltehető epizódot is, a két vonzó ikerpár játszadozása ezenkívül és többek között a Wachowski testvérek Bound-jában is lefutott már. Hogy ez Nina önbálványozásának a lefestése? Hogyne, persze... A csaknem két perces jelenettel, amelyet a nézők képzeletére is bízhatott volna, csak azt érte el, hogy "a" jelenet lett, amiről mindenki beszél, ami miatt megnézik a filmet, és ami teljesen eltereli a nézők figyelmét.
De a rendező nem csak ezzel vonja el a figyelmet a történetről. A Nina pszichéjének elátkozott meseországából menekülési kényszer támad, képtelenség azonosulni vagy megszeretni a nyafogós, nyűgös, perfekcionista, patetikus és képtelen magatartását, és a filmvégi horrorjelenetek még csak fokozzák az ellenszenvet. Ezzel szemben Mila Kunis zseniálisan életszerű játékával a valós világot csillantja fel, és ezzel szinte ordítja a film, hogy ő az alkalmasabb a hattyú-szerepre. Nináért egy percet sem aggódtam, fel se merül az emberben az ő "istennői" státusza, érdektelenné válik, ezzel szemben Lilly, aki bár aljas, mégis a figyelem központjába kerül.
Ha mindezzel figyelmeztetni akar a rendező - miként az eredeti Hattyúk Tava - akkor pedig mi az a nagy diadalérzet és ünnepélyesség a film végén? Mintha azt akarná sugallni, hogy jobb magunkévá tenni mind a jó, mind a rossz oldalt még akkor is, ha ez önpusztulással jár. Ezzel még a Requiem is más színben tűnik már fel számomra.
Aronofsky nagy tehetség, de míg az adrenalinszintje nem csökken le, amíg az erőszakos energiák iránti lelkesedése nem fordul a költészet felé, amíg nem veszi át a megbotránkoztatás és a sokk helyét a sugallat, az érzelem helyét pedig az értelem, addig nagysága számomra homályos marad.
85 Fekete hattyú (2010)
Nina (Natalie Portman), a visszafogott, ám anyja zsarnoksága alatt sínylődő balett-táncos megkapja a Hattyúk tava címszerepét, ám a hozzá tökéletesen igazodó fehér hattyú... több»
Szereplők: Natalie Portman, Mila Kunis, Winona Ryder, Vincent Cassel, Sebastian Stan
