A film, ami elengedte a néző kezét

Napokkal később is erősen ambivalens érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban. Nem tudom, mikor volt részem utoljára ilyen furcsa filmélményben. Lehetne találgatni, hogy az Oscar miatt tartotta-e meg a rendező ezt a formátumot, vagy már előtte is tudta, hogy ez az ő útja, de most magára a filmre szorítkozom. Nagyon hasonlít a Saul fiához szinte minden tekintetben, de ez a fajta hang- és főleg operatőri technika akkor volt nagy szám, és ahhoz a környezethez jobban is passzolt. Most is jól rátapasztották a kamerát a főhősnőre, ami átadja azt az érzetet, hogy a néző egy láthatatlan megfigyelő Írisz mellett. De ez a megfigyelés nagyon korlátozott, csak a főszereplővel azonos hatásokat kapjuk. Azt mégsem lehet mondani, hogy a bőrébe bújunk ezáltal, mert nagyon elidegenítő a színésznő játéka, a történet és főleg a párbeszédek milyensége vagy hiánya. Ezeket röviden kifejtem. Írisz arcán alig-alig tükröződnek mély érzelmek. Látszik, hogy idegen a városban, nem találja a helyét. Viszont ahelyett, hogy Írisszel lennék kitaszítva a világból, olyan érzésem volt, hogy ővele tudnék legkevésbé azonosulni. Ez az élmény a főszereplő-centrikus narrációval együtt feszíti szét a filmet. A történet és a dialógusok már-már megmosolyogtató írói hibákkal tűzdeltek. Akárkitől is kérdezősködik Írisz, mindenhonnan elküldik, és ez sokadjára már kiszámítható és nonszensz. Mintha természetellenesen a sötétben hagyna a rendező a nézőt. És úgy éreztem, a vágásokkal fontos események lettek kihagyva. Így sokkal kevesebb információt kap a néző, mint a főszereplő, én párszor elvesztem a helyek, emberek, motivációik közt.

Az se segített, hogy pár napot vállaltam statiszta munkát a filmben, így valóban tök más szemmel nézi az ember a jeleneteket. Viszont azt el kell ismerni, hogy jól felhasználták a hatalmas büdzsét, maximálisan el lehet veszni a századeleji városban. Minden díszlet, jelmez, mellékszereplő megjelenése annyira el van találva, hogy könyörög a film a totálokért, pásztázó kameráért, mert Jakab Juli tarkója nem olyan érdekes, hogy percekig nézzem.

A film, ami elengedte a néző kezét

Nemes László azt nyilatkozta, hogy nem szájbarágós filmet akart csinálni, hanem olyat, amit mindenki máshogy értelmez. Ehhez elengedte a néző kezét, de olyan messzire, hogy az már nem is biztos, hogy vissza akar vagy tud nyúlni azért a kézért.

66 Napszállta  (2018)

dráma

1913-ban járunk, a béke utolsó napjain. A gyerekkorában elárvult Leiter Írisz ekkor érkezik Budapestre, és felkeresi szülei régi kalapszalonját. Minden vágya ugyanis az, hogy a... több»