Napszállta (2018)

Nemes Jeles László kétség kívül nincs egyszerű helyzetben. A Saul fia elnyerte az Oscar-díjat…innenstől kezdve nincs megállás, akármilyen filmet is készít a rendező, nyúljon akármilyen témához…mindig a Saulhoz fogják hasonlítani a végeredményt. Talán még maga Nemes Jeles sem tudott teljesen eltávolodni előző sikerfilmjétől, hiszen ha így, ha úgy, de a Napszálltával csinált egy újabb Saul fiát, amelynek semmi köze a holokauszthoz, még csak nem is egy zsidó férfi a főszereplője, mégsem újítja meg az Oscar-díjas filmrendező munkásságát. Vagy talán ezt a megközelítést tekinthetjük rendezői védjegynek is? Ezt még korai lenne megállapítani. Ami a Saulban újdonságnak számított: ez az egészen különleges elbeszélői nézőpont, a kamerakezelés, amellyel a néző szinte egyesül a főszereplővel, csak azt látjuk, amit ő is, sokszor a háta mögül vesz a kamera... A Napszállta esetében Leiter Írisz a szemünk és fülünk (hát igen, még a neve is beszédes), egy kalapgyár örökös, aki hosszú idő után visszaérkezik Budapestre, erre a csodás és pokoli helyre, csakhogy nem éppen úgy bánnak vele, ahogy azt megérdemli (pedig igen szerényen áll a dolgokhoz, ő csupán munkát szeretne kapni a családja gyárában). Kezdetben csak önmagáról szeretne megtudni valamit, halottnak hitt testvérét felkutatni, aztán ahogy egyre mélyebbre ás, rádöbben, hogyan működnek a korabeli társadalmi viszonyok. Mindezt egy a kor hagyományos női alakjától teljesen idegen nézőpontból teszi (ez teszi izgalmassá Írisz figuráját). Valamiért mégsem működik a karakter dinamikája, kicsit belesüpped az eseményekbe, amellyel alapvetően még nem lenne gond, ha nem lenne az egész túlontúl hosszú. Önmagában a 142 perces játékidővel sincs igazán probléma, de a lassan építkező történet még egy ilyen szépen fényképezett, s korhű díszletekkel, kosztümökkel (vagyis hiteles atmoszférával) operáló filmélményt is képes elrontani. Márpedig a Napszálltának mintha ez lenne a rákfenéje: a főszereplő ugyan megy ide-oda, s ezt a menést egy ideig el is lehet nézni, de erre felhúzni egy közel két és fél órás mozit, nos, több mint merész. Valahogy a film dinamikája sem az igazi: egy mozgalmas, kb. 2-3 perces jelenetre kapunk egy fél órás „altatást”, úgyhogy a néző türelmét biztosan próbára fogja tenni. Talán nem véletlen, hogy több helyen arról írtak, hogy a Napszállta nem más, mint a Saul fia, csak kalapban és női főszereplővel. Kétségkívül megvannak a hasonlóságok és a párhuzamok Nemes Jeles két filmje között, ám egy nagy különbség is kitűnik: a Saul fiánál tapasztalt friss és eredeti formanyelv és elbeszélésmód második nekifutásra épp a frissességéből veszített a legtöbbet.

Napokkal később is erősen ambivalens érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban. Nem tudom, mikor volt részem utoljára ilyen furcsa filmélményben. Lehetne találgatni, hogy az Oscar miatt tartotta-e meg a rendező ezt a formátumot, vagy már előtte is tudta, hogy ez az ő útja, de most magára a filmre szorítkozom. Nagyon hasonlít a Saul fiához szinte minden tekintetben, de ez a fajta hang- és főleg operatőri technika akkor volt nagy szám, és ahhoz a környezethez jobban is passzolt. Most is jól rátapasztották a kamerát a főhősnőre, ami átadja azt az érzetet, hogy a néző egy láthatatlan megfigyelő Írisz mellett. De ez a megfigyelés nagyon korlátozott, csak a főszereplővel azonos hatásokat kapjuk. Azt mégsem lehet mondani, hogy a bőrébe bújunk ezáltal, mert nagyon elidegenítő a színésznő játéka, a történet és főleg a párbeszédek milyensége vagy hiánya. Ezeket röviden kifejtem. Írisz arcán alig-alig tükröződnek mély érzelmek. Látszik, hogy idegen a városban, nem találja a helyét. Viszont ahelyett, hogy Írisszel lennék kitaszítva a világból, olyan érzésem volt, hogy ővele tudnék legkevésbé azonosulni. Ez az élmény a főszereplő-centrikus narrációval együtt feszíti szét a filmet. A történet és a dialógusok már-már megmosolyogtató írói hibákkal tűzdeltek. Akárkitől is kérdezősködik Írisz, mindenhonnan elküldik, és ez sokadjára már kiszámítható és nonszensz. Mintha természetellenesen a sötétben hagyna a rendező a nézőt. És úgy éreztem, a vágásokkal fontos események lettek kihagyva. Így sokkal kevesebb információt kap a néző, mint a főszereplő, én párszor elvesztem a helyek, emberek, motivációik közt. Az se segített, hogy pár napot vállaltam statiszta munkát a filmben, így valóban tök más szemmel nézi az ember a jeleneteket. Viszont azt el kell ismerni, hogy jól felhasználták a hatalmas büdzsét, maximálisan el lehet veszni a századeleji városban. Minden díszlet, jelmez, mellékszereplő megjelenése annyira el van találva, hogy könyörög a film a totálokért, pásztázó kameráért, mert Jakab Juli tarkója nem olyan érdekes, hogy percekig nézzem. Nemes László azt nyilatkozta, hogy nem szájbarágós filmet akart csinálni, hanem olyat, amit mindenki máshogy értelmez. Ehhez elengedte a néző kezét, de olyan messzire, hogy az már nem is biztos, hogy vissza akar vagy tud nyúlni azért a kézért.

Még nem tudom hova tenni ezt a filmet magamban. Míg a Saul fiát nem tudtam végig nézni, ezt izgalommal és félelemmel néztem. Nem tudtam mit várhatok, mi sül ki belőle. Az biztos, hogy valami különleges lett a Napszállta. Fenntartja az érdeklődést, a feszültséget. Csodálatos kosztümökben nagyszerű színészeket láthatunk. Nekem egy olyan világot mutatott meg amit így nem láttam még másik filmben. Ez már önmagában is érték. A zenéje is nagyon jó és számomra a fényképezés is az volt. Nem értek mindent benne maradéktalanul és vannak is bennem tüskék, de azért érdemes volt megnézni. Lehet meg kellene nézni újra, hogy miben ad mást a második megtekintés. Szóval nem egy egyszerű film az biztos. A főszereplő hölgy csodálatos. Nagyon jó választás volt.

Hát ilyen sz..r trágyadomb értelmetlen filmet már régen láttam. Kár volt minden fillérért amit ezért adtak és az időért amit a nézésére fordítottam , nem is beszélve a belépőjegyről- inkább elittam volna, annak van rövid ideig pozitív hatása. Ez a film szörnyű... Azt a rengeteg pénzt, amit erre adtak , odaadhatták volna az éhező gyerekeknek és/ vagy vehettek volna belőle pár lélegeztetőgépet és/vagy építhettek volna belőle pár szociális bérlakást- a film összköltsége kb. 2 - azaz KETTŐ- milliárd MILLIÁRD magyar ft. És ez szinte mind a magyar adófizetők pénzéből mint filmtámogatás. És több olyan magyar film van, amit az oszkárhoz lehetne nevezni, de ez világ szégyene, hogy Magyarország ezt nevezte.

Abszolút nem az a “leülök kicsit szórakozni már” kategóriájú. Idegtépően hosszú és szándékosan lassú, sejtelmes… az oscardíjas magyar Nemes Jeles László rendező szavaival élve ez egy “Titok filmnek készült.”