Egy szerencsejátékos vallomása

Nagyon szép film, remek képi világgal. Viszont úgy éreztem, a történet és az események elég üresek és felszínesek. Még Colin Farrell egyébként jó alakítása sem tudta megmenteni számomra az egészet. A külcsín győzelme a mélység felett.

A „Szerencsejátékos vallomása” egy végtelenül nyomasztó, cseppet sem könnyen emészthető kaszinó-dráma. A makaói fényűző szerencsejáték barlangok csillogásában éli mindennapjait Lord Doyle (Colin Farrell), aki keményen iszik és két kézzel szórja a pénzét. Már amennyi maradt neki, mert adósságai miatt egyre mélyebbre süllyed. Lord Doyle nagytőkés arisztokrataként mutatja be magát, miközben kerülgeti azokat az embereket, akiktől hatalmas adósságokat halmozott fel. Időközben a nyomába szegődik egy magánnyomozó (Tilda Swinton), aki szembesíti Doyle-t mindazzal, ami elől menekül. A kaszinó egyik titokzatos alkalmazottja, Dao Ming pedig mentőövet kínál neki, azonban a nőnek is megvannak a saját titkai. "Csak egy nagy nyereményre van szükségem" – hangzik a közhely a lázban úszó, önmaga elől menekülő, izzadt és dülledt szemű férfitól. A sok feszült, hiperaktív és drámai jelenetet tartalmazó film második fele stílust vált egy spirituális és irodalmi területre. A kezdeti szórakoztató pszichodráma egy meglehetősen kusza, erkölcsi válsággá változik, amiben a főszereplőnk már nem tudja megmenteni önmagát, a bűnözőt a csődtől. A filmet csak a művészi produkciókat kedvelőknek ajánlom.

A hozzászólás cselekményleírást tartalmazhat!

Ha csak Colin Farrell alakításáról kellene véleményt formálni, akkor akár négy csillagot is érne az alkotás. A látványvilág , a díszletek, a színek, a helyszínek mind hozzájárulnak a csillogás-magasság és depresszív lecsúszás-mélység binaritásához. A szerencsejáték-függőség valójában azonban biztos, hogy nem így néz ki, ahogy/amit látunk a filmben. Aztán ez az egész hülyeség, hogy talál két zsák pénzt...nagyon direkten csatornázza vissza Lord Doyle-t a történet cselekményébe. A filmben több közhely is idegesitően hat, íme az egyik: egy lord mindig megtartja a szavát. Nyilván nem a szerencsén múlik. Ezek a felszínes beszélgetések egyáltalán nem élvezetesek, az egész film olyan, mint egy lidérces álom. Ez utóbbi akár érdeme is lehetne ennek az alkotásnak, hiszen az alkoholfüggőség miatt pont tökéletes összhang jön létre a főhős életvitele és a vizuális hangulatélmény között. Mikor józan és mikor részeg? Mikor érzékeli valósan a történteket és mikor nem? A könyvet nem olvastam, a filmtől viszont többet vártam.

Egy klasszikus példája annak, hogyan lehet egy film abszolút megosztó. Bizonyos szempontból ez az alkotás szimbolikus és elgondolkodtató, de egy másik nézőpontból sekélyes és szájbarágós - amolyan "álművészi" katyvasz. Én az előbbi táborba tartozom, szerintem egy jó film, ami után egy darabig még rágódtam.