Korrekt film Az első ember, de nem több

2018.11.14 15:05 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 295x

3

-nek nem kellett túl sokat tennie ahhoz, hogy rövid időn belül az egyik kedvenc rendezőmmé avanzsálódjon. Csak két cím: Whiplash és Kaliforniai álom. Számomra mindkettő szerepel az elmúlt évek legnagyobb filmélményei között. Zseniális alkotások ezek, s mindezt egy olyan rendező hozta létre, aki még a 35. életévét sem töltötte be. Legújabb filmje, Az első ember is egy igazán korrekt produkció, gyönyörű fényképezéssel, hatásos képsorokkal. De valami mégis hiányzik belőle ahhoz, hogy gyarapítsa a legerőteljesebb filmélményeim listáját. Valahogy nem tudott megmutatkozni Chazelle egyedi látásmódja, s talán ebben a témában nem is volt esély rá, hogy megmutatkozzon. Félreértés ne essék, semmi gond nincs azzal, hogy a rendező ezúttal elrugaszkodva kissé a zenés műfajoktól, valami másban is kipróbálta magát. S ha már váltani akart, Neil Armstrong űrkalandja abszolút olyan sztori volt, amit igenis be kell mutatni szélesvásznon is. S Chazelle ezt remekül meg is valósította, ahogy korábban is írtam, már-már túl korrektre sikerült ez a produkció, s furcsa módon ezúttal ez nem dicséret.

A világ minden táján ismerik Neil Armstrong történetét, az amerikaiak számára pedig valószínűleg ez olyan legendává vált, amit sosem felejt el az, aki átélte (vagyis a tv/rádióközvetítéseket hallgatva, körmét rágva izgulta végig a kalandot), s nincs kétségem afelől, hogy a legtöbb amerikai egyetért abban, hogy ez egy olyan esemény története, amelyet tovább kell adni a jövő nemzedékeinek is. Az már más kérdés, hogy érdekes-e annyira Armstrong élete, amikor éppen nem a Holdon lépdel. A film igyekezett magát az embert is az érdeklődés tárgyává tenni, bár nem teljes mértékben erre koncentrálva, de felépíteni egy nem mindennapi karriertörténetet, s ami még fontosabb: bemutatni egy igazi családi drámát, amely végigvonul a mintegy száznegyven perces játékidőn. Armstrong elveszíti szeretett kislányát, s ettől kezdve látszik, hogy valami végérvényesen meghalt benne is. Egy ilyen lelkiállapotban kerül bele a projektbe, ami nemcsak az ő életét változtatja meg. Óriási dolgokat él át, s valahogy mégsem látni a csillogást a szemében. S talán ez így van rendjén. Ryan Gosling pedig nemes egyszerűséggel tudta előadni ezt a bezárkózott hangulatot egy igencsak inger gazdag szituációban. A családi szál (és dráma) tökéletes lezárása a film utolsó jelenetsora (SPOILER Az űrutazás után még karanténban lévő űrhajós és felesége első találkozása, szavak nélkül…) ennél tökéletesebben nem lehetett volna lezárni ezt a filmet.

További pozitívuma az is, hogy bár magát az alapsztorit tekintve bőségesen benne volt a pakliban egy pátoszos hangvétel, sőt egy áldozatmentes igazi sikertörténet. De tökéletesen tudjuk, hogy ez nem fedné az igazságot. Az, hogy Neil Armstrong sikeres űrsétát tehessen a Holdon, az nem kevés emberi áldozatot követelt a kísérleti fázisban, s Az első ember ezek felett nem akar elsiklani. A Szovjetunió és Amerika versengését is felvillantja, valamint azt is, hogy bizony léteztek olyan csoportok, olyan hétköznapi emberek, akik az űrprogramot pénzkidobásnak, s a valós politikai problémákról való figyelemelterelésnek vélték. Talán ez volt az a két szál, amiből kicsit keveset kaptunk, de megbocsájtható, hiszen már a film címe sem árul zsákbamacskát: ez Neil Armstrong története. Kitűnő fényképezés, amely nemcsak a nagy totálokban, hanem az űrhajóban készült, már-már klausztrofób képekkel is növeli a hatást, remek zene, amit Justin Hurwitztől már megszoktunk.

Ha több a pozitívum, mint a negatívum, akkor mégis mi vele a probléma? Semmi. Csak egyszerűen filmjeitől azt várjuk, hogy kétszáz méterrel a föld felett lebegve hagyjuk el a mozi termet, olyan katarzis élménnyel, amit egy életre nem felejtünk el. S ez esetben ez az érzés (hiába lenne stílszerű, ha már űrutazásról van szó), nem történt meg. Nem lebegtünk. Csak kisétáltunk és nyugtáztuk: ez egy korrekt film volt, de sajnos ennél nem több.