Aki Nem Lars von Trier rajongó, az ne ezzel a filmmel kezdje!
A RENDEZŐI ESZKÖZÖK, NARRATÍVA:
Ez a mű gyakorlatilag Lars von Trier kiterjedt önreflexiója, az elmúlt évei munkásságaira adott egyfajta "magyarázat". Közel sem olyan depresszív, mély és magával a mélybe rántó film, mint mondjuk a Melankólia, vagy mint az Antikrisztus.
Én személy szerint rendkívül kedvelem a rendező által használt szimbólumokat! Ebben a filmben a főszereplőnk OCD személyiségzavaros pszichopata. Ebből kifolyólag csúszik némi humor a film első felébe. A groteszk, torz és aberrált cselekedeteket visszássá teszi a főszereplő betegsége, ami már-már komikus és egyben morbid humort eredményez. A film felénél viszont ez a humor eltűnik, abszurditásba csap át és onnantól megyünk lefelé a lejtőn a főszereplővel együtt. Nem nehéz kitalálni, hogy a rendező kivel azonosította magát a filmben.... A narratíva végére gyakorlatilag kiderül számunkra, hogy a rendező a pusztítás fájdalmában és a megtisztulásban látta meg az igazi művészetet, ezt tudta kitapintani, és fájdalmasan gyönyörűen vászonra vinni mindig is. Vergiliussal való beszélgetése nyomán tárja fel előttünk a pszichopata főszereplő párhuzamos leírása révén szisztematikusan felépített gondolatait. Szerintem Trier első filmje, ahol a főszereplővel azonosítja magát teljes mértékben.
SZÍNÉSZI JÁTÉK:
Matt Dillon nyújtotta az egyetlen értékelhető színészi játékot a filmben, annak ellenére, hogy Trier nagy kedvencét (Willem Dafoe-t) is belecsempészte mellékszerepre. Még Uma Thurman is szerepel a film elején, igaz hogy rendkívül kevés ideig, és jelentéktelen szerepben (ennek ellenére nem volt rossz). De az elborult pszichopata építészmérnök valami fenséges játékot adott Dillon kezébe, és a színész élt is ezzel a játékkal: a zavaros dialógusok, az elborult hidegvér, a szociopata vonások megjelenítése, a lobbanékony haragja és a szorongás a kényszereitől, egyszerre egy nagyon visszás alakítást adott a kezébe, amiben 10/10-es módon helytállt.
SZIMBÓLUMOK:
Vergiliussal folytatott utazása egyértelmű: a pokol minden bugyrát, a pusztítás és a fájdalom minden részletét meg akarja ismerni a rendező.
A gyermekekkel való erőszak: olyan tabu feszegetése, csupán polgárpukkasztás (a moziban a film alatt legalább 10-en álltak fel és mentek ki....) és remekül betalált.
A ház építése: Trier rendezői stílusának a jelképe, az önkereső útjainak kifejezése, ami végül a pusztításban nyer értelmet.
Gyilkosságok módszerének váltakozása: a házhoz kapcsolódik, mind az 5 részben folyamatosan módosul a házzal együtt.
KONKLÚZIÓ:
ahogy az első pár mondatban említettem, nekem a klasszikus Trier filmektől ez a mostani alkotás elmarad. Én mást keresek benne, mondjuk úgy - hogy aktualizáljam a konklúziót a rendező jelenlegi mondanivalójához - hogy az utazása a pokol bizonyos bugyraiban kifejezetten tetszett. De ez a mostani nem igazán talált be. Nem is ez volt a célja, inkább hogy hamut szórjon a saját fejére.
Nagyon remélem, hogy Trier öreg korára nem lesz olyan mint Jancsó Miklós, hogy egyre értelmezhetetlenebb "önkifejező" és már igazi tartalommal nem bíró filmeket rendez. Ne értsetek félre: ez az alkotás még közel sincs ahhoz, sőt kitűnően felépített....csak szerintem NEM KELL megmagyaráznod rendezőként egy filmben azt, hogy elmúlt filmjeidet MIÉRT csináltad....ez el lehet mondani egy interjúban, vagy egy könyvben...
Összességében 4/5 azért mert Trier-től egy megszokott katarzist vártam, ehelyett egy önelemző filmet kaptam tőle. Ami alapvetően tetszett, de nem ezért mentem a moziba (egyik Trier rajongó sem ezért megy el a moziba :D )
71 A ház, amit Jack épített (2018)
A megosztó, ám sokszor kritikailag is elismert filmjeiről híres botrányrendező, Lars Von Trier filmjében egy kiemelkedő intelligenciájú férfi sorozatgyilkossá válásának... több»
Szereplők: Uma Thurman, Willem Dafoe, Charlotte Gainsbourg, Emily Watson, Matt Dillon
