A ház, amit Jack épített (2018)

Érdekes nézőpontból dolgozott fel egy nem mindennapi történetet. Matt Dillonnak is tök jól állt a kicsit aberrált szerep.

Lars Van Trier mélyen a lelkébe nézett és akarva, akaratlan, valamilyen kényszertől vagy szabad akarattól vezérelve megalkotta a Ház, amit Jack épített című filmszerűséget. Önreflexió, vagy önkielégítés, nehéz eldönteni, ugyanis Trier mindvégig egy nagyon vékony és sérülékeny mezsgyén halad. Röviden jellemezve, filmje nem jó. Nem jó, mert hiába próbál különböző metafizikai és művészi síkokra evezni, hiába akarja saját önnön démonait egyfajta kulturális megváltásba gyömöszölni, ha lecsupaszítjuk, filmje semmit sem tesz hozzá a azokhoz a témákhoz, amiket feldolgozni szándékozik. : Főhősének Jacknek Dante: Isteni színjátékából vett Verge(Vergilius) parafráz kísérője mondja egy ponton, mitől len... több»

Az előzetes mindenek előtt egy különleges humorba bújtatott sorozat gyilkosos történet látszatát keltette. A film főszerepében Matt Dillon látható. Játékára nem lehet panasz. Mimikája mesteri, helyenként valóban vérfagyasztó. A film öt történetet mesélt el, mindegyiknek egy vagy több gyilkossággal a középpontjában. A történetek különbözőek mégis hasonlóak. Mindegyikben megegyezik, hogy az emberi butaság teret nyer magának. Végig rendőrnek hazudja magát emberünk, majd beismeri, hogy nem is az, ezért be sem akarja engedni őt asszony, de amint kiderül, hogy meg tudja növelni a nyugdíját márt tárt karokkal várja őt. Uma Thurman karaktere annyira idegesítő volt, hogy valóban azért kiáltott, ho... több»

Lars von Trier neve mára már egyet jelent a komor hangulatú, különc filmekkel. Minden alkotása egyedi, ha az ember nem is tudja, hogy ő rendezte, a film nézése közben biztosan rájön. Nála ez a fajta depresszív légkör és a fejezetekre osztott filmek ugyanolyan jellegzetes, mint például Quentin Tarantino véres és morbid jelenetei, vagy mint Michael Bay robbanásai. Személy szerint nekem ez a filmje nem annyira tetszett mint a többi, de más filmekhez mérten bőven a jó kategóriába tartozik. Úgy éreztem, mintha a narrációt kicsit túltolták volna és minden kicsit túl lenne magyarázva. A történetek tetszettek csak a köztük lévő összekötő részek nem. Valamint a befejezés sem volt olyan hatásos mint például a Melankóliánál. Persze akad néhány emlékezetes jelenet itt is (mosolygó kisfiú, pénztárca). A másik oldalról viszont Matt Dillon alakításában nem találtam hibát.

Nem jött be a története. Hosszú és helyenként nagyon elnyújtottak a jelenetek.