Kell egy kis csalódás is így év végére. Nem mondom, hogy óriási elvárásokkal voltam a film iránt, hiszen az ilyen igaz történeten alapuló meggazdagodós karriertörténetek mostanában kissé túlzottan hemzsegnek a filmkínálatban, s hát Scorsese és DiCaprio közös bravúrja, a Wall Street farkasa elég magasra tette a lécet ebben a zsánerben. De érzem kicsit Adam McKay A nagy dobás című filmjének hatását is, a film elején mindenképpen, ahogy próbálják a nézőt beavatni a tőzsdei fogalmak rejtelmeibe, persze ezek a kiszólások és magyarázatok mindig kissé idegennek hatnak, nélkülük azonban elvesznénk a történetben is, tehát utáljuk ugyan őket, mégis elengedhetetlenek. A Milliárdos fiúk klubja azonban már csak ígéretes szereplőgárdája miatt is felkeltette érdeklődésemet. Mind Taron Egerton, mind Ansel Elgort a tehetséges fiatal színészek táborát erősítik, s még egy fontos dolog, volt akkora bátorsága a készítőknek, hogy nem kaszálták el Kevin Spacey jeleneteit még a szexuális zaklatás botrány kirobbanása után sem.
A film eleje még pozitívumokat sejtet, bár már itt gyanúsnak tűnhet a két főszereplő, Dean és Joe kissé túlontúl hirtelen jött üzleti együttműködése. Miért bízik meg Joe ilyen mértékben valakiben, aki az iskolában azokkal az emberekkel volt jóban, akik megkeserítették az életét? De még ha ezen túl is lendülünk, fájóan bántó Joe naivitása, ahogy nemcsak az üzlettársaiban, hanem a Kevin Spacey által alakított Ron Levinben is vakon megbízik. Pillanatok alatt lehet valaki az élet császára, na de ehhez azért kicsit több kell, mint pár ügyes beszédfordulat. Joe és Dean ugyan baromira keménynek és sérthetetlennek hiszik magukat, többször hangsúlyozzák, hogy fiatalság ide vagy oda, tapasztalatlanság így vagy úgy, azért még lehet valaki király.
Aztán ahogy kapják a csapásokat az arcukba, úgy lesznek életerős felnőttekből hisztis gyerekek (Ansel Elgortnak több olyan jelenete is van, amikor annyira szánalmas, hogy nem tudok együttérezni a karakterrel, inkább csak kinevetni tudom: haver, mégis mire számítottál?). De Egertonnak is akadnak kellemetlen pillanatai, valahogy amatőrnek éreztem a két főszereplő alakítását, annak ellenére is, hogy mindketten bizonyították már tehetségüket korábbi filmjeikkel. Kevin Spacey pedig szemmel láthatóan élvezi, hogy egy igazi ripacsot alakíthat, a figurát mondhatni rutinból hozza. Azzal viszont ő sem fog dicsekedni, hogy filmes hattyúdala egy lagymatag Wall Street farkasa koppintás lett, annyi különbséggel, hogy mindenfajta vagányság és nyersesség hiányzik belőle, amelyek a 2013-as Scorsese film erényét jelentették.
Emellett még rendezői/forgatókönyvírói melléfogásként írható fel, hogy a főbb karaktereket nem igazán sikerült jobban megismernünk, ezáltal pedig az azonosulás minimális esélyét is sikerült elvenni a nézőtől. Mintha James Cox rendezőt túlságosan lefoglalta volna az, hogy minél jobban megidézze a ’80-as évek Los Angeles-i miliőjét, illetve elborultabbnál elborultabb csavarokkal tűzdelje tele a cselekményt. Ezekkel még önmagukban nincs is gond, csak vártunk volna érdemi karakterfejődést is, amely viszont úgy, ahogy van hiányzik a kész filmből.
Csak hogy pozitívum is álljon itt: ügyesen ábrázolja azt az állapotot, amikor a gazdagság tárgyi szimbólumokban mérhető: medencés lakás (persze csak bérelve), Armani öltöny, Rolex karóra, fergeteges partyk, ahol csak úgy folyik az alkohol és a drog…de elég-e ez ahhoz, hogy komolyan vegyenek valakit az üzleti életben? Nyilván nem.
Lehet kritizálni a történetet, bár az tény, hogy azt a valóság szülte, utána kellene nézni, mennyire hitelesen ábrázolja a film a valós eseményeket. De annyira azért nem keltette fel az érdeklődésemet a Milliárdos fiúk klubja, hogy túl nagy kutakodásba kezdjek, s szerintem ez elég nagy baj, mert hasonló esetben azért meg szoktam tenni.
59 Milliárdos fiúk klubja (2018)
Ha az ember minden nap pénzzel foglalkozik, jól jön, ha van némi érzéke a számokhoz. Joe Hunt pedig egész jó érzékkel viszonyul hozzájuk. De még ez is kevés, ha csakugyan... több»
