Nagyon furcsa film, egyszerre abszurd, groteszk, szürrealista és nyersen realista, néhol vicces, máskor halálkomoly, részben tündérmese, részben keserű és felfoghatatlan valóság. Már az alapötlet is meghökkentő, hiszen a semmi közepén hirtelen felbukkan az arra tévedő amerikai katonák előtt egy 10. századi kastély, illetve egy belga? gróf és a felesége, akiről később kiderül, hogy egyben az unokahúga is. A kőkemény, félszemű Falconer őrnagy (Burt Lancaster) azonnal be is rendezkedik, és a katonák elkezdenek a saját dolgaikkal foglalatoskodni.
Egyesek a misztikus hangulatot árasztó bordélyházba mennek, a művészettörténész kétségbeesetten próbálja megmenteni a várat és értékeit a pusztulástól, egy másik belezúg egy VW-be, a harmadik visszatér a pékszakmához, és a városka péknéjét kezelgeti. Közben az őrnagy sem tétlenkedik, viszonyt kezd a grófnéval (a szép Astrid Heeren alakítja, azonban kicsit mintha kilógna az ábrázolt 40-es évekbeli világból, és a figurája is kissé súlytalan), amit a gróf is pártol, hiszen ő maga impotens, s így reméli tovább vinni a vérvonalat - vagy legalábbis a családi nevet. Addig nincs is gond, amíg nem kell tartani a német támadástól, Falconer azonban úgy dönt, hogy semmiképpen sem fogják átadni a kastélyt a németeknek, ha kell, akkor inkább lerombolják. A történetben az az érdekes, hogy korábban már a németek is tartózkodtak ott, és épségben hagytak mindent, tehát nekem a film nézése során volt egy olyan érzésem, hogy az alkotók eljátszanak a felelősség kérdésével is: ki az, aki valóban felelősségre vonható az értékek esetleges elpusztulásáért? A barbárnak kikiáltott németek, akik nem tettek kárt az épületben, vagy esetleg a megszállott, makacs amerikai parancsnok, aki mintha saját maga hívná ki maguk ellen a sorsot.
Bár az indoklása az, hogy arra vezet egy fontos útvonal, nekem inkább úgy tűnt a filmből, hogy a kastély nem olyan fontosságú, hogy azért véres csatát kellene vívni, esetleg az amerikai parancsnok nyakasságán múlt sok minden, de lehet, hogy tévedek.
A sztori folyamán a katonákkal mindenféle furcsa história esik meg, mint pl. a bokorból kiabáló művelt német katona esete, aki kiigazítja a furulyáján Brahms Bölcsődalát játszó amerikait, de aztán agyonlövik, mert "vagy ő, vagy mi"; vagy ott van a szolgálatot megtagadó szektások csoportja, akiket Billy Byron Bix (Bruce Dern) vezet. Leginkább pontosan ezek az abszurd, tragikomikus részletek működnek a filmben, mert egyébként a történet eléggé semmitmondó, és néhány kivételtől eltekintve (pl. a Peter Falk által alakított, civilben pék Rossi figurája) az alakok is eléggé egysíkúak, papírízűek, keveset tudunk meg róluk. Számomra olyan volt, mintha a színészek enerváltan játszottak volna, vagy már eleve ilyen súlytalanok voltak az alapanyagban is az egyes személyek, vagy csak Sydney Pollack nem volt a megfelelő személy a mozi megrendezésére, nem tudom, de valami nem igazán működött ebben a filmben. Pedig jó lett volna az alapötlet, izgalmas lehetett volna az a kérdés, hogyan cseppen bele egy 10. századi várkastély a 20. század legnagyobb és legőrületesebb kataklizmájába, jobban ki lehetett volna bontani a gróf magánéletének, illetve a kastély megmentéséért folytatott ténykedésének részleteit (hiszen pl. a németekkel is igyekszik megegyezni), de az ő figurája is tényleg impotensre sikerült. A színészek egy része sem az a no name figura, a rendező sem, a film zenéjét Michel Legrand szerezte, a fényképezésért pedig Henri Decae volt a felelős, tehát látszik, hogy az alkotógárdában voltak jeles személyiségek, valami mégsem stimmelt. Igaz, a vége felé a csatajelenet egy kicsit dobott a filmen, egyszerre megdöbbentő és groteszk látványt nyújt a vár kertjében lejátszódó küzdelem, a várkertbe benyomuló tankok, a tűzoltóautók létráján felkapaszkodó német katonák, némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy egy viszonylag jelentéktelen épületért folytatnak öldöklő harcot a felek. Persze a kastély sorsa több mindent is jelképezhet: egyrészt a degenerálttá vált európai nemesség pusztulását, másrészt azt, hogy a háború körülményei között a fenségesség, a szépség, a kifinomultság értelmezhetetlen dolgok, és a rossz győzedelmeskedik, akárki is nyeri meg a csatát, mert a nézőnek értékvesztéssel kell szembesülnie. Kár ezért a filmért, sokkal több minden volt talán benne, mint amit a végeredmény sugall, egy ütős háborúellenes szatírát lehetett volna kihozni belőle, de valamiért kissé gyenge maradt a végtermék. Így sem rossz, mert bőven a nézhetőség határain belül marad a film, a cselekmény leköti a nézőt, és az említett groteszk, ironikus, abszurd vonások jó néhány jelenetet felejthetetlenné tesznek.
