Felüdítő elmerengés az X-Faktor jegyében

Először is szeretnék egy kicsi magyarázatot adni hozzászólásom címének talán kissé furcsa második részére. Éppen a Kino Café (egykori Szindbád) mozi felé tartottam a film vetítésére, melyre helyet foglaltam. A mozi felé közeledve azzal szembesültem, hogy egy nagyon ismerősnek tűnő, magas, szimpatikus, és egyébként kifejezetten vonzó és elegánsan öltöző hölgy sétál velem szembe az utcán. A Vígszínház mellett – éppen a hölgy mellett elsétálva – talán egy századmásodpercre találkozott is a tekintetünk. Tudatosult bennem, hogy az illető hölgy az X-Faktor aktuális (tavalyi) évadának egyik nagyon népszerű versenyzője, aki épphogy csak lecsúszott arról, hogy bekerüljön az évad legjobb 12 versenyzője közé. Ez a kellemes tapasztalat már adott némi pozitív alaphangulatot, hogy ez a film megtekintése alatt aztán csak fokozódjon.

Ugyanis a film főszereplőnője kifejezetten a szezonbeli kedvenc énekesnőmre – az évad legjobb női versenyzőjére, talán leírhatom, hogy Tamáska Gabriellára – emlékeztetett, mintha tényleg éppen őt láttam volna a filmvásznon; a sors érdekes fintora, hogy a későbbiek folyamán kiderült, Gabinak van egy ikertestvére. Persze nyilván nem őket – illetve valamelyiküket – láthattam a vásznon, hanem a Gabira szerintem igencsak hasonlító Freya Mavort. Az is igaz, hogy egy általam később látott filmjében – A Párizs császárában – már nem hasonlított annyira Gabira, de ez egy cseppet sem számított, legalábbis nem jelentett hátrányt, hisz ezt a filmet immár konkrétan az ő személye miatt néztem meg, és csodálatos volt. Innentől kezdve kézenfekvővé vált számomra, hogy a film varázslatos, emlékezetes, kellemes moziélményt fog nyújtani, és természetesen így is lett.

Felüdítő elmerengés az X-Faktor jegyében

Az a különös, hogy úgy éreztem, mintha a kezemben lett volna Danny Madigan – akit a héten már harmadjára említek – csillogó mozijegye. Ha nem is alakult olyan drasztikusan a sorsom, mint az övé, s közel sem látom annyira drasztikusan az életet, mint ő, mégis kifejezetten azonosulni tudtam a főszereplővel, az Aneurin Barnard által kiválóan megformált Williammel. Azért volt egy kicsi hasonlóság a sorsunk alakulásában, hisz átéltem 4-5 lelkileg nagyon megviselő hetet, hogy aztán pont 1 héttel ezelőtt elkezdjenek egyre pozitívabban alakulni a dolgok, és ez a mai este is szenzációs volt. Kedvenc budapesti "duna-parti" kézilabda csapatom egy hosszas, tulajdonképpen már szeptember eleje óta tartó sikertelen széria után ismét győzedelmeskedni tudott hazai pályán, csaknem az elejétől magabiztosan vezetve; ráadásul egy olyan mérkőzésen, amely számomra kifejezetten fontos volt. Így szinte röpködök a boldogságtól. Mégis... bármilyen furcsán hangzik, kifejezetten szívesen lettem volna William helyében, hogy mindent átélhessek, amit ő, természetesen egy ilyen csodálatos hölggyel az oldalamon. Mondom, mindent. Minden jót, rosszat és kalandot. Erre még visszatérek. Tulajdonképpen valamennyire "egybeforrhattam" a történettel.

Eleinte nem feltétlen keltette fel különösebben az érdeklődésem a film; legalábbis minimum bizonytalan voltam. Mígnem egy moziban ülve egy filmre várva megláttam egymás után eme film, és a Belleville-i zsaru előzetesét. Mindkét előzetes kifejezetten üde pillanatokat hozott, szabályosan kacagtam; s bár olykor az ilyen előzetesekkel hajlamosak minden poént lelőni, mégis kialakult bennem valamiféle vonzalom a filmek után, s egyértelművé vált számomra, hogy mindkettőt látnom kell. S bármilyen meglepőnek tűnhet – főleg a zsarus film esetében –, parádés moziélményt nyújtottak.

A Bérgyilkost fogadtam előzetesében természetesen Tom Wilkinsonon akadt meg a tekintetem. Láttam már tőle érdekesebb – mégis némiképp felejthető – alakításokat; például az Egy makulátlan elme örök ragyogása és a Batman: Kezdődik című filmekben. De szerintem még soha nem láttam annyira sziporkázni, mint az említett előzetesben. Különösen egy kissé morbidul alakuló lövöldözős jelenet okozott szívderítő pillanatokat. Ez a sziporkázás az egész film alatt jellemző volt rá. Kifejezetten kellemes "meglepetés" volt az is, hogy az "én időszámításom szerint" első, (egyébként 9). "Doctor Who" is feltűnt a filmben. Természetesen a Ki vagy doki? egyik doktoráról van szó, s számomra azért ő az első, mert azokat az évadokat, amelyek az ő évadai előtt kezdődtek, nem láttam, vagy talán eleve nem is adta például az AXN. Christopher Eccleston ezúttal egy törtető, és a céljait mindenképp elérni akaró, elveit minden körülmények között szem előtt tartó "maffia" főnök szerepében volt látható, akit sajátos módon ugyan, de mégis sikerült kompromisszumra késztetni, és e kompromisszum elfogadtatásában jelentős szerepe volt kedvenc bérgyilkosunk – vagy inkább kedvenc bérgyilkosom – feleségének is. Na igen, számomra Harvey, és például a "szomszéd" Tulipán Jimmy mondhatni ég és föld. Jimmy egy túlságosan harsány, már-már zavaró figura volt; míg Harvey egy szelídebb – mégis frappánsan "megnyilvánulgató" –, idősödő úriember.

Ahogy említettem, William kalandjainak akár minden pillanatát átélném. Még a szerencsétlen végkifejletet is, melyre igazából számítani lehetett. Szerencsére a film meghagyta nyitott kérdésként, hogy hősünk igazi túlélő-e. Természetesen én is igazi túlélő szeretnék lenni, és erősödni. Léteznek ilyen "igazi túlélők" sorainkban, mint például a "Gazdagréti Batman", akinek többször is sikerült szerencsésen átvészelnie hasonló helyzeteket. Tulajdonképpen – a szinte már múzsai Freya Mavornak köszönhetően is – elmondható, hogy egyfajta "lelki kapocs" alakult ki bennem ezzel a filmmel. Számomra egy igazi, kifejezetten lélekemelő, elgondolkodtató, mégis szívderítő alkotás; egy élmény volt. A papagáj nem hiábavalóan pusztult el.

akció | dráma | vígjáték

A finn kultfilm feldolgozása igazi, fekete angol humorral tálalja William, a szerecsétlen és gyáva öngyilkosjelölt történetét. Amikor a fiú 10 sikertelen próbálkozás után is... több»