Az Anna és a farkasok bizonyos szempontból erős, ám valamiért számomra mégis gyenge dráma, illetve társadalmi szatíra. Erős, mert jobb pillanataiban fojtogató, sűrű atmoszférát tud teremteni, viszont az én szememben a film legfőbb gyengeségét az erőltetett szimbolizmus, a sarkított/didaktikus látásmód, illetve a személyek archetipikus jellege adja. Erőltetett a történet szimbolikája, hiszen nem is annyira jelképes a mondanivaló, szerintem eléggé könnyen felfogható, mit is szeretett volna elérni itt a rendező: a haldokló Franco-diktatúra látleletét adni. Ebből is fakad a sztori kissé szájbarágós megfogalmazása, az erkölcsi tanmesévé gyengülő, noha kétségtelenül érdekesnek ígérkező alapötlet, és, ami majdnem öt évtizeddel ezelőtt még hatásos lehetett, az mára már szinte csak egy, az idő vasfoga által megrágott, eléggé csikorgón működő gépezetre hasonlít. Illetve számomra kissé idegesítő volt az, hogy – főként a három testvérnél volt ez nagyon érezhető – egy-egy magatartásmintát akartak a szereplőkön keresztül ábrázolni az alkotók, s valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a figurák egysíkúakká, színpadiasakká, hadd ne mondjam: egy idő után unalmasakká váltak, mint ahogyan maga a történet is. A filmnek valójában nincs is igazi cselekménye, csupán Anna és a fivérek szellemi párharcát láthatjuk különböző szituációkban, de igazából a bő másfél óra alatt nem sokat lépünk előre a történetben.
A történet mozgatórugója Anna (akit Geraldine Chaplin alakít, s azt mondhatjuk, hogy ő az egyetlen húzónév a filmben). Az ő néhány hetét követhetjük nyomon, amint megpróbál életet vinni egy élőnek látszó, de belülről rothadó közösségbe. (S mindez jogosan tekinthető a Franco-rendszer, illetve az azt támogató társadalmi rétegek szimbolista felhangú szatírájának.) A dombtetőre épült, nagypolgári villa lakói elhagyatottan, a várostól távol éldegélnek, amiről kezdetben a néző nem feltétlenül tudja eldönteni, hogy az idilli boldogságot vagy éppenséggel a bezárkózást szolgálja-e ez a szituáció. Aztán fokozatosan kiviláglik, hogy Anna – és vele együtt a néző is – a poklot fogja megjárni. Már a nő fogadtatása is érdekes, hiszen egymaga kénytelen felcipelni a meredek parton a bőröndjét, majd lassanként megismeri a csillogás mögötti iszonyatot: a beltenyészetté fajuló, devianciákkal küszködő társaságot, amely szigorú elvek és szabályok mentén él – legalábbis a felszínen –, és még a gyerekek agyát és lelkét is beteges gondolatokkal rontja meg, miközben képtelen tolerálni az Anna által jelképezett világpolgárságot, szabad szellemet. Lassanként egyre mélyebbre süllyedünk ebbe a rémálomszerű világba: a család látszólagos irányítója egy hibbant vénasszony, aki elkényeztetett, és a cselédeket semmibe veszi, folyamatosan ugráltatja őket. Valójában azonban férfiuralom van a házban, viszont a patriarchális rendszer is recseg-ropog, az egyik fivér betegebb, mint a másik. Van közöttük kislányként nevelt zsarnokoskodó, aki hobbiból katonásdit játszik, ugyanis sosem lehetett valódi kapcsolata a hadsereggel; van közöttük szexmániás perverz, aki ocsmány leveleket ír Annának; és van közöttük a félnótásság határát súroló vallási fanatikus, aki azonban mégsem tiszta lélek. (Vagyis mind-mind félresikerült életű, torz lelkű emberek.)
A film során Anna fokozatosan felveszi velük a harcot, szembesíti a férfiakat a gyarlóságaikkal, merészen dacol mindenkivel, s egyre inkább azt érezheti a néző, hogy ennek nem lesz jó vége. Érdekes lenne az a vonulat, hogy a fivérek hogyan próbálják eleinte egymás gyengeségeit is a másik ellen fordítani, hogyan próbál beleszólni a magát pater familiasnak tekintő testvér az unokahúgai nevelésébe, miközben a lányok apja próbálja negligálni mindezt, és egy ideig talán úgy tűnhet, hogy Anna kihasználhatja az egyenként gyenge testvérek hibáit. Ám a könyörtelen világ közbeszól, és a három testvér összefog. A család a jelenben él ugyan, de képtelen haladni a korral, egy kimerevített időpillanatban léteznek, fanatikusan ragaszkodva a már elavulóban lévő hagyományokhoz. A "rend" azonban megdönthetetlen, a "kívülről" érkező "fenyegetés" nem üthet rést a családon. S a film így ennek megfelelően egy rendkívül pesszimista végkicsengéssel zárul: nincs változás, nincs megváltás, a jövő ugyanolyan sivár és kilátástalan marad, mint amilyen a jelen. A felszínen minden rendben, de a farkasok mindig ott vicsorognak a sötétben, prédájukra lesve.
Az érdekes arcú Geraldine Chaplin – aki ekkoriban történetesen a rendező, Carlos Saura élete párja volt – figurája mintha kissé súlytalan lenne, pedig az ő alakja lenne az egyetlen olyan, aki még viszonylag összetett jellem. A többiek a jobb pillanatokban megfeledkeznek a ripacskodásról, azonban sokszor teátrálisak, a figuráik könyvízűek, és didaktikus a hozzájuk kapcsolt mondanivaló. Számomra rendkívül fárasztó volt a szenvelgésük, miközben újra és újra ugyanazt kaptuk tőlük, csak kicsit más csomagolásban. Hiába, ez a statikus és archetipikus személyek tragédiája, nem igazán lehet rájuk történetet építeni, mert nincs jellemfejlődés.
Számomra kissé csalódást jelentett ez a film, sokszor találtam unalmasnak és fárasztónak. Úgy vélem, ez az alkotás manapság már leginkább csak (film)történeti kuriózumként lehet érdekes, nyomasztó látlelet a halódó Franco-rendszerről, de én a magam részéről kicsit megkopottnak és fáradtnak érzem. Levettem a képzeletbeli filmespolcról, és leporoltam, de vissza is teszem. Nekem nem nyerte meg a tetszésemet ez a film, inkább közönyt váltott ki belőlem, mintsem különösebb érdeklődést vagy katarzist, így az én értékelésem szerint egy jó pillanatokkal és ötletekkel tarkított, mégis középszerű darab.
81 Anna és a farkasok (1973)
Az angol nevelőnő, Anna megérkezik a magányosan álló polgári házhoz, amelynek lakói farkasok. A lány fenyegetést jelent számukra, ezért szeretnének megszabadulni tőle. Amikor... több»
Szereplők: Geraldine Chaplin, Fernando Fernán-Gómez, José María Prada, José Vivó, Rafaela Aparicio
