Hagyjuk már élni a tiniket!

Üdv, megint egy film, amelyben halálos betegség árnyékolja be a tinik életét. Ez a recept, akármennyire is morbidnak tűnik, bevált. Ezek szerint valami rejtélyes módon vonzódunk ahhoz, hogy haldokló tiniket lássunk a filmekben. Na jó, most azért erősen sarkítok, ennek a korosztálynak az élete, a problémái, az első szerelem csetlései-botlásai, a hormonoktól túlbuzgó meggondolatlan tettek, és ezek filmvásznon való bemutatása korábban is foglalkoztatta az alkotókat. Csak eddig egészséges tiniket láthattunk teljesen természetes problémákkal. Hogy csak egy példát említsek, John Hughes alkotásai szintén megfogalmaznak tini problémákat, de a lényeg mégis az a feeling, az az állapot megragadás, ami nosztalgiára késztet; a szereplőkkel mindenki tud azonosulni, hiszen mindenki volt (van vagy lesz) tinilány vagy tinifiú életében. De azért már 1970-ben is volt egy Love story (igaz, az huszonévesekkel), s rögtön bevillant kamasz korom egyik kedvence, A séta a múltba is. De mikor vált ez a téma kezdetben újdonságként ható, bátor próbálkozásból lassan túlzottan is elkoptatott formulává?

A Csillagainkban a hiba óta minden megváltozott. A recept: végy egy tinédzsert, adj neki egy ritka (de létező, s ezt a film végén feliratban, a betegséggel foglalkozó weboldalakra irányítva bele is vésik az agyadba) gyógyíthatatlan betegséget, rövid időn belül hozd össze élete szerelmével, majd döntsd el, boldog happy endet szánsz hőseidnek (ez esetben azért vállald azt, hogy gyávának fognak titulálni, mert nem merted meglépni a kiszámítható, de sokkal hatásosabb befejezést), vagy feláldozod őket a halálos kór oltárán. A séma azért is működik (általában), mert minden jóérzésű ember meghatódik azon, ha egy élet idő előtt ér véget, főleg akkor, ha a közben a herceg is beköszön a fehér lovon. A boldogság azonban ebben az esetben mindig csak időleges, hiszen törvényszerűen bekövetkezik az a pont, amikor a betegség írja tovább a történetet.

Hagyjuk már élni a tiniket!

Katie okos és gyönyörű, vagány dalokat ír, gitározik és énekel, szóval olyan lány, aki nagy eséllyel indulna a suli legnépszerűbb lányának címéért. Ritka és gyógyíthatatlan betegsége, a Xeroderma pigmentosum miatt azonban nem az átlagos tinik életét éli. Nem érheti napfény a bőrét, így napjait a négy fal között kell töltenie, s csupán naplemente után léphet ki a házból. Persze menthetetlenül szerelmes egy fiúba, akit csak a lesötétített ablaka mögül csodál. A fiú is küzd a saját traumájával: sportolói ösztöndíjra vágyott, ám egy rosszul elsült buli miatt álmai kezdenek szertefoszlani. Katie és Charlie (Arnold bácsi, ha akarná, sem tudná letagadni a fiát, olyanok, mint két tojás) soha nem találkoztak, de most hirtelen egymásba botlanak a helyi pályaudvaron. A szerelem persze mindent megváltoztat, ami hozza magával a meggondolatlan lépéseket. Katie hiába kezeli tudatosan évek óta a betegségét, most nem törődik az idővel, ami az életébe is kerülhet. Ráadásul nem osztja meg a fiúval a titkát, így esélyt sem ad a közös jövőjüknek. Katieről az egész város tud (vámpírnak csúfolják), de még sincs egyetlen ember sem, aki utánajárna, mi az igazság. Ellentmondás tehát akad bőven. A filmben elhangzó dalokat viszont még napokkal a film megnézése után is hallgattam, a mellékszereplők (Katie apjára és egyetlen barátjára, Morganre gondolok) a film talán legnagyobb meglepetései.

Az Éjjeli napfény semmivel sem jobb (vagy rosszabb), mint egy hasonló témájú film. De miért is lenne más, amikor a sémák adottak? A szereplők szimpatikusak, drukkolsz nekik, mert egyszerűen ez van belekódolva az ösztöneidbe, a történet meghat (s miért, már megint az ösztönök), mindig van egy barát, egy szülő, aki erején felül képes kezelni a nehéz helyzetet, amiért csodálni és tisztelni lehet őket. Mindig van egy felemelőn boldog pár perc, amikor úgy érzed, egy teljesen átlagos romantikus filmet nézel, amire időről időre szüksége van az ember lelkének. Na és ott a vég, amire hiába számítasz, könnyeket csal a szemedbe. Ennyi, és nem több. Talán az lenne az igazi bátorság, ha kicsit beleshetnénk, mi van ezután. Hogyan lehet tovább élni az életed, miután részt vettél egy ilyen „kalandban”? Hogyan lép tovább egy szülő, ha meghal a gyermeke? Mer-e újra szerelmes lenni valaki, miután elveszti azt, akit szeretett? Persze ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása túlmutatna a kötelező sémákon, s lehet, hogy nem is vonzana be ennyi embert a mozikba, a célközönség legalábbis egészen más lenne. Mégsem gondolom, hogy meddő próbálkozás volna. Ha már eljutottunk arra a szintre, hogy merünk arról beszélni, hogyan változtatja meg az életet egy gyógyíthatatlan kór, akkor miért ne lehetne egy egészen kicsit tovább is gondolni? Így azonban marad nekünk a meghatódás, a sírás, vagy a bosszankodás és csalódás (mint mondjuk a Minden, minden esetében), és várni a következőre. Mert egészen addig, amíg valaki nem puskázza nagyon el a sablont, érkezni fognak az Éjjeli napfényhez hasonló filmek. A huszadik után már csak bólintani fogunk rá, mert újat nem hoz, csak ismétel. Új infó: Hát igen, nem tévedtem, érkezik a Két lépés távolság.

77 Éjjeli napfény  (2018)

dráma | romantikus

Éjszaka valóra válnak az álmok… A rendkívüli szerelmi történetben a 17 éves Katie Price (Bella Thorne) extrém módon érzékeny a napfényre, nappal kényszerű szobafogságban,... több»