Nehéz istennek lenni, de embernek lenni is az

2019.04.29 20:14 Filmbarbár Olvasottság: 330x

1

Elöljáróban annyit szeretnék megjegyezni, hogy alapvetően nem vagyok híve a könyvek és a belőlük készült filmek összehasonlításának, hiszen mindkettő más-más műfaj (ámbár időnként ökölbe szorul a kezem, ha azt látom, hogy egy regényt, elbeszélést stb. meghamisítanak az alkotói szabadság nevével visszaélve, és teljesen kiforgatják a sztorit). Jelen esetben azonban ellentmondok önmagamnak, több okból is. Egyrészt a Sztrugackij fivérek kisregénye életem egyik legjobb olvasmányélményével szolgált – pedig rengeteget olvastam, főleg gyerekként és kamaszként, igaz a Nehéz istennek lenni könyvváltozatához csupán tavaly jutottam hozzá –, másrészt mind a kisregény, mind a film önmagában is egészet alkot ugyan, mégis annyira kapcsolódik a filmváltozat az írotthoz, hogy úgy érzem, mindkettőre ki kell térnem.

Hogy a kisregénnyel kezdjem: szeretek olvasni (is), amikor van időm és energiám nem csak szakmai jellegű írásokat a kezembe venni. Sztrugackijéktól olvastam már egyet s mást (Válaszd az életet, Sztalker, Csiga a meredélyen), de egyik sem volt annyira érdekes számomra, mint a Nehéz istennek lenni. Talán 1,5 - 2 óra alatt végeztem vele, egyszerűen nem tudtam letenni, aránylag fordulatosan, mégis tartalmasan volt megírva a történet, noha azért akadtak benne gyengeségek, és nehezen tudtam eldönteni, hogy a progresszorokról és az erőszakmentes, háború nélküli jövőbeli (szovjet) társadalomról szőtt utópia vajon komolyan vehető-e, vagy éppenséggel ironikusan bírálták ezzel az írók a saját korukat. (Talán az utóbbi valószínűbb, ismervén a testvérek nem éppen baráti viszonyát a mindenkori szovjet vezetéssel.) Az viszont biztosra vehető, hogy az arkanari társadalom ábrázolásával a totalitárius rendszerekről rántották le a leplet, és azt is tudhatjuk különböző írásokból, hogy még a 60-as, 70-es években is gyakorta küzdeniük kellett a Sztrugackij fivéreknek a szovjet bürokráciával, a gáncsoskodó pártapparátussal, az önkénnyel, a meg nem értéssel, nem egy művüket betiltották, vagy éppen csak akadályokat gördítettek a megjelenés elé.

Aztán megtudtam, hogy filmváltozat is készült a sztoriból – a pár évvel ezelőtti orosz változatról csak nemrég hallottam –, és kíváncsi lettem rá. (Utólag rájöttem, hogy gyerekként talán egyszer már láttam, egyes jelenetek ismerőseknek tűntek.) Érdekes koprodukcióban készült ez a film, talán nem éppen a legszerencsésebb időszakban, és bár a stáb nemzetközinek mondható, az alkotógárda 99%-a számomra teljes mértékben a no name kategóriába esett. A produkció javarészt hű marad a kisregényhez, viszont sok mindennel feldúsították és látványosabbá tették az eredeti verziót. Itt pl. láthatjuk a földiek űrhajóját, annak belsejét, a személyzetet, láthatjuk a Don Rumata álnéven tevékenykedő progresszor – a férfi főszereplő – arkanari lakóhelyén a titkos szobát, ahonnan kapcsolatot tart a bolygó körül lebegő űrhajóval, megtudhatjuk, hogy a szemébe kamerát építettek. Ezek nincsenek benne a kisregényben, viszont szerintem egyáltalán nem baj, hogy a filmben megvannak. Szintén pluszpontot adnék arra is (noha ezt a vonulatot talán jobban ki lehetett volna domborítani), hogy a filmben erőteljesebben megjelenik a főszereplő és az űrhajón szolgáló kolléganője közötti érdekes érzelmi kapcsolat, a kisregényben az Anka és Anton közötti viszony kevesebb teret kap, és úgy tűnik, Sztrugackijéknak nem nagyon ment a nőalakok megteremtése és szerepeltetése a műveikben. Ami picit csalódást jelentett, az az, hogy a filmben némileg megváltoztatták a történet befejezését, ennek ellenére így sem volt annyira vészes, és talán látványosabb is lett. Illetve az eredeti művet kicsit gyengítették azzal, hogy vélhetően a nagyobb nézettség érdekében beleerőltették a filmbe a meztelenséget, és a filmváltozat jóval erőszakosabb lett, mint amit a kisregény sugall.

Amit szerencsére nem lúgoztak ki a megfilmesítés kapcsán, az pont az írott szöveg mondanivalója. A kisregény ugyanis az ember (a gondolkodó ember!) és a hatalom, az egyén és a tömeg, a fejlődés és az elnyomás, a manipuláció és a manipulálhatóság, az emberi ösztönök – közte az agresszió – elnyomhatósága kérdéseit boncolgatja, néha ugyan didaktikusan, de alapvetően élvezhető módon. Kicsit mintha az utópikus szocializmus nyomait mutatná, illetve némileg talán leegyszerűsíti a "középkorinak" tartott világot (illetve azt, amit az arkanari fejlődés aktuális stádiumában a földi középkori élethez lehet hasonlítani), az elmaradottság, babonaság, erőszak és cselszövések kegyetlen és kusza világába vonja be az olvasót. Ugyanezt veszi át a film is, ahol szintén azt látjuk, hogy az erélytelen és félnótás uralkodó (Pierre Clementi helyenként már-már groteszk és kicsit ripacsságba hajló alakításában) helyett a valódi hatalmat egy gonosz és számító főminiszter, Reba (őt Alekszandr Filippenko kelti életre, igazi rosszfiúsan) kezdi átvenni, és mészárlásokat, leszámolásokat rendez a városban, kijátszva egymás ellen a különböző klikkeket, társadalmi csoportokat, s a sötét lelkületű papi rend segítségével tör az újító szándékok, a fejlődés, a világosság ellen. (Hogy ez mennyiben tekinthető antiklerikális, a felvilágosodás korára visszanyúló motívumnak, érdekes kérdés.) A progresszorok nem avatkozhatnak be, bármi történjék is, ők csak megfigyelők lehetnek. És, ha már itt tartunk, bennem felmerült az is, hogy a Sztrugackij fivérek esetleg az emberi társadalom (ki)alakulásának egy lehetséges útját is ábrázolták ezzel, hiszen akár azt is sugallhatták, hogy a földi életet is ugyanúgy figyelemmel kísérhették "idegen lények", mint a földiek az arkanarit.

A sztori lényege azonban éppen ezen a ponton kezdődik, hiszen a kisregény és a film is azt vizsgálja, hogy be lehet-e avatkozni a nálunk fejletlenebbnek tartható társadalmak életébe, elegendő-e az, ha csak tétlenül szemléljük mások sorsát, hagyhatjuk-e, hogy akár tömegmészárlások, erőszak útján menjen végbe egy bizonyos fejlődés, vagy ki lehet mindezt kerülni. Mindez – úgy érzem – kicsit az utópista társadalomnak szóló oldalvágás is, hiszen a progresszorok világában nincs erőszak, viszont, amint az a történetből is kiderül, az erőszak mindig is az emberi természet és az emberi társadalom része volt, és marad is, és időnként nincs más lehetőség, mint a beavatkozás, alkalomadtán az erőszakos beavatkozás. Don Rumata (a tragikus sorsú Edward Zentara alakítja) lelki vívódását követhetjük nyomon a történetben, aki e dilemma kerekei között őrlődik, mígnem úgy dönt, hogy képtelen tovább nézni az elnyomottak szenvedéseit, a babonaság segítségével megmételyezett nép kínjait, az esztelen és brutális öldökléseket, kínzásokat. A filmben talán kicsit erőteljesebb ennek az ábrázolása, mint a kisregényben, de a lényeg változatlan így is, úgy is: az ember sokszor kerül döntéskényszerbe, és nehéz meghatározni, hogy mikor cselekszik jól és mikor rosszul, mikor játszik Istent és mikor hajt végre valóban isteni tetteket, amikor segíteni is tud másokon. A Nehéz istennek lenni kicsit talán keserű kritikája az Istent játszó embernek, ugyanakkor arra is rámutat, hogy sok esetben embernek is nehéz lenni. Nehéz, amikor tudatlanságban tartanak, de akkor is nehéz, amikor a másik oldalon állva megszólal benned a humánum, a segíteni akarás, a többre/jobbra való törekvés, de elvben meg van kötve a kezed. Egyúttal azonban a tudomány, a pozitivista hit bírálatát is adja a történet, hiszen azt láthatjuk, hogy a tudomány fejlődésével, az erőszakmentes társadalom kiépülésével együtt az érzelmek is szinte kihaltak az emberekből, az élet "színtelenné", unalmassá vált, vagyis az alkotók fellépnek a tudomány elzárkózó irányzataival szemben. Az emberiség örök kételyeit, etikai és hatalomelméleti kérdéseit boncolgatja a kisregény és a film is, a Sztrugackij fivérek általam eddig legjobbnak tartott művét képezve.

Bár a film elmarad attól, hogy remekműnek kiáltsuk ki, a jobbak közül való. A tömegjelenetek látványosak, a történetben van mondanivaló, a színészek hellyel-közzel jól játszanak, bár kicsit hosszú a film, időnként megtörik a ritmusa. Furcsán szürreális a látványvilág, sok mindent másképpen képzeltem el a regény olvasása közben, főleg az arkanari világot, de így sem volt rossz. Mindent összevetve egy olyan filmes adaptációról beszélhetünk, amelynél születhetett volna jobb is, de ennek ellenére is azt tudom mondani, hogy érdemes rá időt fordítani. Nem mellesleg a Sztrugackij testvérek művét is csak ajánlani tudom, az sem tökéletes alkotás, de szórakoztató és elgondolkodtató.