A HOZZÁSZÓLÁS CSELEKMÉNY-LEÍRÁST TARTALMAZ
Talán sokan nem érten(én)ek egyet velem, de nekem ez lett az egyik kedvenc Argento-filmem az általam látottak közül. A történet és a kivitelezés kellőképpen brutális és elborult, főleg a második félidő, és valamiért van a filmnek egy olyan hangulata, ami feledteti az időnkénti üresjáratokat vagy a bugyutaságokat is. (Bár eleve is van egy olyan érzésem, így, jó pár giallo megtekintése után, hogy az alkotók mintha szándékosan próbálták volna minél abszurdabb és kegyetlenebb irányba terelgetni a sztorikat, és mintha versenyeztek volna azon, hogy ki tud eszementebb ötletekkel előállni.) Ebben az esetben a végeredmény egy rendkívül vérgőzös, komor hangvételű darab, amely még az edzettebb nézőket is meglepheti, talán nem is csodálható, hogy például Magyarországon is csak egyszer mutatták be – tudomásom szerint –, és valószínűleg nem is fogják túl sokszor sem moziban, sem tévében. Ugyanis a Tenebre brutalitása szerintem szokatlan még a korai Dario Argentótól, meglepő is volt számomra, hogy a 70-es évekbeli, valamivel kevésbé erőszakos giallói és az inkább a természetfeletti dolgokkal foglalkozó Sóhajok és Pokol után egy ennyire kirívóan vérfürdős filmet dobott össze. Ha jól számoltam, akkor a bő másfél óra alatt mintegy egy tucat ember hal meg, a legtöbbjük brutális kivégzés során, s közülük is négyen az utolsó 7-8 percben. Ennyire pesszimista filmet már régen láttam, mindenesetre nekem bejött.
A történet voltaképpen egy már klasszikus témát variál: egy Rómába érkező férfi kerül a cselekmény középpontjába, ám itt a film végére egy megdöbbentő, ám némileg talán sejthető csavar segítségével teljesen a feje tetejére áll minden. A film egy furcsa, kissé bizarrnak is mondható képpel indít, hiszen egy arctalan férfi a kandallótűznél fekete bőrkesztyűben (!) lapozgat egy könyvet, és felolvas belőle a gyilkosság filozófiájával kapcsolatban. Tehát a történet elején felbukkan a fekete kesztyű mint toposz, de ez így egy kicsit abszurdnak tűnt a számomra, hiszen nem éppen kesztyűben szoktunk könyvet olvasgatni. A főcím után megismerkedhetünk az ominózus könyv szerzőjével, az amerikai Peter Neallel (Anthony Franciosa), akit rövidesen zaklatni kezd egy pszichopata. Kisvártatva be is következik az első gyilkosság, az áldozat egy fiatal nő, egy bolti tolvaj: a tettes egy borotvával elvágja a nő torkát, és a Neal regényéből kitépett lapokkal tömi tele a száját. Germani felügyelő (Giuliano Gemma) nyomozni kezd, és többek között Nealt is megkérdezi, mi a véleménye arról, hogy az ő regénye készteti a tettest a gyilkolásra, illetve, hogy az ott leírtakat másolja az elkövető. Itt a film szőrmentén ugyan, de érinti azt a kérdést, hogy hogyan hathatnak a társadalomra vagy éppen az egyes emberekre különböző dolgok, mint ahogyan manapság is komoly viták zajlanak a tekintetben, hogy például a média, a videojátékok stb. mennyire vannak/lehetnek káros hatással a fogyasztóikra. A történet azonban viszonylag könnyedén átsiklik e kérdés fölött, mint ahogyan szintén kevésbé pszichologizál azon, amikor Neal egy tévés felvétel során megismerkedik a kissé furcsa habitusú Christiano Berti műsorvezetővel (John Steiner), aki meglehetősen érdekesen beszél a nőkről, és a gyilkossághoz mint cselekedethez is hasonlóan zavaros a hozzáállása. Időközben az őrült tovább garázdálkodik, terítékre kerül még egy leszbikus pár, illetve egy fiatal lány is, aki véletlenül betéved a gyilkos házába, tehát "kémkedik" a tettes szerint. Vagyis az elkövető olyan nőket "büntet meg", akik az ő értelmezése szerint valami "rosszat" követtek el, azaz eléggé kemény nőgyűlölet jelenik meg így a történetben. Hogy a történet bonyolultabb legyen, hamarosan Berti is meghal, méghozzá valaki egy fejszével szétcsapja a koponyáját, és kiderül, hogy Berti lakása tele van a tetthelyeken készült fotókkal.
Azt gondolhatnánk, hogy ennyi, de a java csak most következik. Neal környezetében ugyanis elkezdenek hullani az emberek, és egy idő után már roppant nehéz követni, hogy ki kire gyanakszik, ki állhat az egész ügy mögött, ami egyre érthetetlenebbé válik a néző számára. Rengeteg a lehetséges gyilkosok száma, bár ahogyan fokozatosan elfogynak, a kör természetesen egyre szűkül. Közben bejön egy újabb szál a flashbackek segítségével (a tengerparti jelenetben néhány fiatalemberrel enyeleg egy szépség, aki később a cipője sarkával beletapos az egyikük szájába, majd valaki egy kenyérvágó késsel többször hasba szúrja őt), ami csak tovább bonyolítja a történetet, és láthatunk egy kitáguló, majd összehúzódó pupillájú kék szemet is; ezzel Argento előveszi azt a látásmotívumot, amit pl. A kilencfarkú macskában már egyszer alkalmazott. A gyilkosságsorozat egy brutális vérorgiában tetőzik, a literszámra a fehér falra fröcskölő vagy éppen az átszúrt hasból kitóduló művér feledhetetlenné teszi a film zárlatát, miközben az utolsó szereplő halála már-már fájdalmasan blődnek és erőltetettnek hat. Azonban ez a valóban sokkoló befejezés egyúttal rá is mutat arra, hogy mekkora iszonyatos sötétség lakozhat egy ember agyában és lelkében (s éppen ezért is nagyon találó a cím), és hogy mire lehet képes egy átlagosnak tűnő személy. Argento egy leleményes csavarral ugyanis Nealt leplezi le második gyilkosként, akiben Berti tettei felébresztették a múltat (ugyanis ő volt a tengerparton megalázott férfi), és maga is elborult gyilok hadjáratba kezdett, és Bertit is ő végezte ki. Ezzel a rendező egyből antihőssé varázsolja az írót, s egyben azt a hagyományt is megkérdőjelezi, amely sok más korábbi giallóban az Olaszországba érkező idegent "áldozati" – vagy legalábbis elszenvedői – szerepkörben mutatta be, azaz pozitív figuraként, akivel a néző azonosulni tudott a történet során. Persze, ha már a film végére értünk, sok minden összeáll, amit előzőleg nem értettünk, és arra is ráébredhetünk, hogy bizony Argento sok olyan nyomot elszórt a műben, amely arra utalhat, hogy itt bizony két gyilkos garázdálkodik. Egyrészt míg Berti csak nőket öl, és borotvával, addig Neal válogatás nélkül eltesz láb alól férfit és nőt, és legtöbbször a fejszét mártogatja bele a testükbe, esetleg leszúrja vagy megfojtja őket, tehát mások az elkövetési módszerek és eszközök. Másrészt a film második felében megjelennek a flashbackek és a szem, ami megint csak arra utal, hogy itt valami mást látunk, mint korábban, csakhogy a néző annyira bele tudja élni magát a történetbe, és annyira bonyolult minden, hogy mindezek valószínűleg csupán utólag tudatosulnak.
A talán túlzottan is körmönfont cselekmény azonban helyenként üresjáratokkal párosul, de a gyilkossági jelenetek, illetve a korábban említett "elméleti jellegű fejtegetések" talán kiemelik ezt a filmet a giallók nagy áradatából. A színészi játék legtöbbször átlagos – a jellemeket sem nevezném agyonbonyolítottnak –, Anthony Franciosa viszont a jobbak közé sorolható, ahogyan Daria Nicolodi is, míg más "húzónevek" (John Saxon, Giuliano Gemma) kicsit kevesebb lehetőséget kaptak. (Egyébként Gemma angol kiejtése rettenetes, volt szerencsém angol nyelven, felirat nélkül megnézni a filmet...) A gyilkosságok zöme látványos, a nők is jól mutatnak a képernyőn, ráadásul a mészárlásokra sok esetben nappal kerül sor, vagy megvilágított helyiségekben, így élvezetesebbek is. Az már csak hab a tortán, hogy a kifröccsenő vér sokszor a hófehérre meszelt falakra kerül, ami így elég erős kontrasztot alkot, nem mellesleg a lakásbelsők mintha a kiüresedettséget, a modern ember magányosságát is sugallnák a minimalizmusukkal és a szinte rideg fehérséggel. A Goblin zenekar által összehozott score pedig szintén jellegzetes, fülbemászóan dallamos, mégis félelmetes és nyomasztó. Nem mondom, hogy a történetben ne lehetett volna több feszültség, hogy a túlburjánzó erőszak alkalmazásával Argento nem a tömegízlés felé nyitott, miközben kissé talán elfordult a kifinomultabb, intelligensebb giallótól, és hogy a cselekmény nem volt időnként túlbonyolított, az én szememben azonban mindezt valamiért feledteti a film. A záró haláleset eléggé ostobának hat, azonban az odáig vezető út mégis élvezetes a maga módján, és a nézőt beszippantja a történet, az iszonytató, mégis kéjes borzongást nyújtó képsorok odaszögezik a nézőt a képernyő elé. Az utolsó néhány perc kavalkádja pedig elemi erővel önt nyakon mindenkit, a vértől síkos falak és padlók alkotta térben a megdöbbenéstől tehetetlenül szemlélődő, ugyanakkor talán a mocskos finálét perverz módon élvezni is tudó néző egy különleges élménnyel lesz gazdagabb. Ritkán látni ilyen brutális filmet, már csak a látványvilág miatt is érdemes rá időt szánni. A Tenebre korántsem tökéletes alkotás, számomra mégis felejthetetlen darab lesz.
83 Tenebre (1982)
A Tenebre történetének főhőse egy amerikai író, aki római tartózkodása során belekeveredik egy gyilkosságsorozatba, mert a tettes módszere kísértetiesen hasonlít az író... több»
Szereplők: Anthony Franciosa, Theresa Russell, John Saxon, Daria Nicolodi, Giuliano Gemma
